Szürkület egén, kopár síkság mezején,
Fekete varjak szárnyalnak ég fellegén.
Ködbe borkolódzó táj minden rútságát,
Ontja magából holt fák holt ága.
Élet szépségének nyoma sem maradt,
Mind kiírtotta magából emberi akarat.
Kérkednek gyarló tudásuk mérhetetlen mélyével,
Ádám s Éva gyümölcsével, vég kezdetével.
Ember! Bűnhődsz tettedért, sorsod megpecsételődött.
Mégis e világ szépséges földjeit szennyezed?
Fekete varjak szárnyalnak ég fellegén,
Tudják életed fájdalmát, sorsod titkát.
Apró szemükben csillog fényesen sötéten,
Csillog kegyetlen, rejtelmes szörnyű tudásuk.
Reptükben halkan elsuttogják igaz ítéletük.
Ember! Ki vétkeztél, sosem kegyelmeztél,
Lakolni fogsz tettedért, ősi bűnökért!
Ítéleted magad hoztad, saját kezed által.
Pusztulni fogsz majd nem sokára,
S hatalmas hantod saját magad emeled!