Egy nap az erdőben sétáltam. Nyár volt, azt hiszem csütörtök. Gyönyörű idő volt. Egy tó mellett haladtam el, aminek a partja mentén végig padok sorakoztak. A napsugarak visszaverődtek a tó ezernyi élőlényéről. A békák nedves hátáról, a vízipókok potroháról, vízinövények leveleiről. A vízfelszín csillogott akár az édes méz. Minden olyan fényes és homályos volt. Csak az erdő hatalmas fái fogták fel ezt a csillogást. Nem engedték ki a városba ezt az idillt, és a várost sem engedték a tó közelébe.
Magányos voltam. Azt kívántam bárcsak esne az eső. Hogy a sötét fellegek eltakarják szenvedésemet. De a természet nem hallgatott meg. És ezzel a szép idővel még kirívóbbá tett. Fáradt voltam, de nem volt kedvem leülni. Így hát nekidőltem egy fának az egyik pad mellett. A padon egy lány ült. Csak miatta jöttem, de mégis megdöbbentem, amikor megláttam.
- Szia Lin. - szólítottam meg. Remegett a hangom, akárha az életemért könyörögtem volna.
- Szia Mó! Mi járatban erre felé? - mosolygott rám. Beleillett a csodás tájba. Az ő bőre is úgy fénylett akár a tó vize. Egyedül a hollófekete haja emlékeztettet halandó származására.
- Szeretek sétálni, és a fák társaságában jobban viseli az ember a magányt. - őszinte voltam. Halálosan. Ettől megijedtem. Képtelen voltam visszafogni magam.
- Messze laksz? - olyan bársonyos volt a hangja. Simogatta a szívem.
- Fél óra gyalog, bár végig futottam.
- Idáig? - hitetlenkedett Lin.
- Igen. - bólintottam
- Talán csak nem miattam? - nevetett incselkedve Lin. Nem akartam válaszolni, képtelen voltam hazudni neki, pedig azt kellett volna.
- Talán… bár ha biztosan tudom, hogy itt vagy gyorsabban futok. - kimondtam. Kinyílt a szívem. Ez volt az, amit legkevésbé akartam.
- Ez nagyon kedves. - Lin még nem érezte meg szavaimban a ki nem mondott vallomást.
- És sajnos igaz.
- Valóban? Kíváncsi vagyok, vajon mit hiszel rólam, hogy így rohansz utánam?
- Te testesítesz meg minden szépet és jót ebben a világban.
- Mó, zavarba hozol. - igen, most már tudta mit mi égeti a szívem. Kár.
- Sajnálom. Nem ez volt a szándékom. - mondtam búcsúzóul és tovább indultam.
- Hova mész? -
- Sétálok tovább.
- Jaj nem akartalak megbántani, kedves dolgokat mondtál de...
- De?
- Furcsa ezt a te szádból hallani. Ezt hallani egyáltalán bárkitől...
- Sajnálom. Magam alá nyomott a magányom... és ez az erdő... ilyenkor túlzottan őszinte vagyok. Mintha csak magam lennék, és senki más.
- Semmi baj. Tudom, néha jól esik kiönteni a lelkedet. - Lin is érezte, hogy kevés, amit mond.
- Nem szorulok segítségre. - fordultam el tőle hogy folytassam az utam, de a keze megérintette a vállamat. Odafordultam hozzá, a szemébe néztem. Átöleltem. Vállára hajtottam a fejem, mélyen beszívtam az illatát. Éreztem őt. Akárha az enyém lenne. Abban a pillanatban lehullottak a vállamról a terhek.
Jó volt. Szerettem volna megcsókolni, érezni puha ajkait. Szerettem őt, jobban mindennél, de számára egy voltam a sok közül. Erősen öleltem magamhoz.
- Köszönöm. - szólaltam meg végül. Elengedtem a lányt és továbbindultam.
Az angyalarcú tünemény még sokáig nézett utánam, amíg elnyelt az erdő.

Lint soha többé nem láttam a tó mellett.