Feltöltve: 2007-03-20 00:58:14
Megtekintve: 6292
Tévedés és remény
Méltóságteljesen baktatott szokásos éji útján a telihold. A liget fái közt éjféli szél támadt és rejtélyes árnyak ültek vállára, titkos dalokat énekelve indultak egy ablak felé.
*
A Természet ifjú asszonyának már jól láthatóan rövidült a köténye, arcára kiült a leendő anyák várakozó pirospozsgája, és szívében oly hévvel tündökölt az öröm, hogy a Nap is róla vett példát ragyogásban. Az emberek azonban nem a ragyogásra figyeltek, hanem arra, hogy az ifjú asszony szeme sarkában bizony megjelentek apró szarkalábak, s illata már nem a csábító szeretőé, hanem a gondoskodó anyáé.
Lassan véget ért a nyár, de melege még oly élénk volt, hogy a nyugodt alváshoz elkívánkozott az éj levegőjének hűsítő simogatása. A szobában a holtak merevségével pihent a fehér függöny, aztán éjfélkor ijedten lebbent egyet, a telihold megvilágította az alvó férfi arcát, melyen gyöngyözni kezdett a hideg verejték, száját elhagyta utolsó sóhaja.
*
- Arikon?
- Az ő arcában állok eléd. Meglepődtél? Oly biztosra vetted hogy az Öregisten, ahogy régen neveztél, csak férfigúnyát ölthet?
- Félek.
- A haláltól? Hiszen nem is érezted a Hírnök jöttét. Már nincs miért félned tőle.
- Tudom.
- Mitől félsz hát?
- Az ítélettől.
- Hát már nem érzed igaznak a tetteid?
- Sosem tudtam igazán, hogy amit tettem, azzal megmentettem a népem, vagy
- Vagy elárultad? Elhagyni az ezerévek óta járt utat, egy más nép útjáért.
- Féltem, ha másképp döntök, elvérzünk.
- Hát ellenségeid helyett testvéreidre fogtál fegyvert? Szablyát adtam a kezedbe s te pallosra cserélted, hogy a nevében ítélkezz? Látod így is sokan vérüket ontották népedből, de te nem velük véreztél! Az ő vérüktől véres a pallosod!
- Ne gyötörj hát! Királynak neveztek, de hűbéres voltam, népem, hazám, Istenem árulója.
- A népednek most is Istene vagyok, hiszen előttem borulnak le lelkükben. De van-e joga embernek megváltoztatni azt az utat, amit én szabtam meg neki? Én az Egy. Lásd, hiába éltél balga tetted után szentül és jámboran, írtál Intelmeket fiadnak a jövőre gondolván, az árulás ragályos lett néped szívében, s fiad kertembe költözött. Kőházakat emeltettél nekem, embereket hívtál hazádba, hogy hirdessék akaratomat, de néped nem érti szavukat. Így az én szavam sem
- Mi lesz hát? Ítélj! Kérlek!
- Halljad szavam: árulásod kettévágta a néped szívét. Bolyongásra ítéllek, hogy lásd, miként boldogul pártoskodóvá lett néped az idő viharában. Bolyongásod akkor ér véget, ha a nép szíve újra egybeforr. Megadom neked a suttogó lelkek hatalmát, beszélj véreidhez, ki szavadra hallgat, néped nagy vezére lesz, tán lesz köztük olyan, aki a te ügyed is győzelemre vezeti. Akkor te is kertembe költözöl. De ha néped elbukik, te is velük buksz a semmibe. Szavamat hallottad, menj hát Vajk, vezekelj, boldogulj!
*
A fiatal, szakállas férfi bosszúsan csukta be az ablakot.
- Nem elég nekem ez az amúgy is zajos város, most még ez az átok tűzijáték is. A meleg miatt szellőztetni kellene, de annyian jönnek nézni ezt a csiri-biri durrogtatást, hogy meg lehet bolondulni az autóktól. A füstről nem is beszélve. De hát egyszer van augusztus huszadika egy évben...
- Ne morogj már annyit szívem. Inkább ülj ide mellém. Főztem teát.
- Nincs is jobb az én Rékám teájánál. Hamburgban nem főztek ilyet.
*
Két hete, augusztus elején egy fiatal szakállas férfi ült az ágyán egy hamburgi szállodában. Mivel még ültében is izzadt, az ablakhoz lépett, majd teljesen kitárta azt. A fehér függöny csak csüngött, mintha egy szárnyát tört albatrosz aludt volna az ablakban. A férfi visszaült az ágyára és gondterhelten ráncolta homlokát. Aztán hirtelen zsebébe nyúlt és egy lyukas érmét vett elő.
- Gyere te lyukas garas, eddig is te döntöttél, ha nekem már elfogyott a tudományom.
Ha az írás lesz fölül, akkor itt maradok, Réka ideköltözik, és itt élünk majd Hamburgban.
Ha a fej lesz fölül... Akkor hát elfogadom azt az állást a minisztériumban, tán nem kötik majd túl szorosan a kezem.
Aki korpa közé keveredik fiam, azt megeszik a disznók... - jutottak eszébe apjának szavai. - De akkor olyan falat leszek, ami a torkukon akad! No garas! Mutasd! - azzal a magasba pöckölte az érmét. Ekkor nyugodt hűvösség öntötte el a szobát, odakint feltámadt a szél, mintha távoli ének hangját hozta volna valahonnan. A férfi az ablakra nézett, s miként a szabad madár lejt delejes, varázstáncot a széllel, lobogni kezdett a függöny fehér vászna...
*
A Természet ifjú asszonyának már jól láthatóan rövidült a köténye, arcára kiült a leendő anyák várakozó pirospozsgája, és szívében oly hévvel tündökölt az öröm, hogy a Nap is róla vett példát ragyogásban. Az emberek azonban nem a ragyogásra figyeltek, hanem arra, hogy az ifjú asszony szeme sarkában bizony megjelentek apró szarkalábak, s illata már nem a csábító szeretőé, hanem a gondoskodó anyáé.
Lassan véget ért a nyár, de melege még oly élénk volt, hogy a nyugodt alváshoz elkívánkozott az éj levegőjének hűsítő simogatása. A szobában a holtak merevségével pihent a fehér függöny, aztán éjfélkor ijedten lebbent egyet, a telihold megvilágította az alvó férfi arcát, melyen gyöngyözni kezdett a hideg verejték, száját elhagyta utolsó sóhaja.
*
- Arikon?
- Az ő arcában állok eléd. Meglepődtél? Oly biztosra vetted hogy az Öregisten, ahogy régen neveztél, csak férfigúnyát ölthet?
- Félek.
- A haláltól? Hiszen nem is érezted a Hírnök jöttét. Már nincs miért félned tőle.
- Tudom.
- Mitől félsz hát?
- Az ítélettől.
- Hát már nem érzed igaznak a tetteid?
- Sosem tudtam igazán, hogy amit tettem, azzal megmentettem a népem, vagy
- Vagy elárultad? Elhagyni az ezerévek óta járt utat, egy más nép útjáért.
- Féltem, ha másképp döntök, elvérzünk.
- Hát ellenségeid helyett testvéreidre fogtál fegyvert? Szablyát adtam a kezedbe s te pallosra cserélted, hogy a nevében ítélkezz? Látod így is sokan vérüket ontották népedből, de te nem velük véreztél! Az ő vérüktől véres a pallosod!
- Ne gyötörj hát! Királynak neveztek, de hűbéres voltam, népem, hazám, Istenem árulója.
- A népednek most is Istene vagyok, hiszen előttem borulnak le lelkükben. De van-e joga embernek megváltoztatni azt az utat, amit én szabtam meg neki? Én az Egy. Lásd, hiába éltél balga tetted után szentül és jámboran, írtál Intelmeket fiadnak a jövőre gondolván, az árulás ragályos lett néped szívében, s fiad kertembe költözött. Kőházakat emeltettél nekem, embereket hívtál hazádba, hogy hirdessék akaratomat, de néped nem érti szavukat. Így az én szavam sem
- Mi lesz hát? Ítélj! Kérlek!
- Halljad szavam: árulásod kettévágta a néped szívét. Bolyongásra ítéllek, hogy lásd, miként boldogul pártoskodóvá lett néped az idő viharában. Bolyongásod akkor ér véget, ha a nép szíve újra egybeforr. Megadom neked a suttogó lelkek hatalmát, beszélj véreidhez, ki szavadra hallgat, néped nagy vezére lesz, tán lesz köztük olyan, aki a te ügyed is győzelemre vezeti. Akkor te is kertembe költözöl. De ha néped elbukik, te is velük buksz a semmibe. Szavamat hallottad, menj hát Vajk, vezekelj, boldogulj!
*
A fiatal, szakállas férfi bosszúsan csukta be az ablakot.
- Nem elég nekem ez az amúgy is zajos város, most még ez az átok tűzijáték is. A meleg miatt szellőztetni kellene, de annyian jönnek nézni ezt a csiri-biri durrogtatást, hogy meg lehet bolondulni az autóktól. A füstről nem is beszélve. De hát egyszer van augusztus huszadika egy évben...
- Ne morogj már annyit szívem. Inkább ülj ide mellém. Főztem teát.
- Nincs is jobb az én Rékám teájánál. Hamburgban nem főztek ilyet.
*
Két hete, augusztus elején egy fiatal szakállas férfi ült az ágyán egy hamburgi szállodában. Mivel még ültében is izzadt, az ablakhoz lépett, majd teljesen kitárta azt. A fehér függöny csak csüngött, mintha egy szárnyát tört albatrosz aludt volna az ablakban. A férfi visszaült az ágyára és gondterhelten ráncolta homlokát. Aztán hirtelen zsebébe nyúlt és egy lyukas érmét vett elő.
- Gyere te lyukas garas, eddig is te döntöttél, ha nekem már elfogyott a tudományom.
Ha az írás lesz fölül, akkor itt maradok, Réka ideköltözik, és itt élünk majd Hamburgban.
Ha a fej lesz fölül... Akkor hát elfogadom azt az állást a minisztériumban, tán nem kötik majd túl szorosan a kezem.
Aki korpa közé keveredik fiam, azt megeszik a disznók... - jutottak eszébe apjának szavai. - De akkor olyan falat leszek, ami a torkukon akad! No garas! Mutasd! - azzal a magasba pöckölte az érmét. Ekkor nyugodt hűvösség öntötte el a szobát, odakint feltámadt a szél, mintha távoli ének hangját hozta volna valahonnan. A férfi az ablakra nézett, s miként a szabad madár lejt delejes, varázstáncot a széllel, lobogni kezdett a függöny fehér vászna...
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
