5.

Irma állta a szavát és megszervezte a „simogató” akciót. Hála Péter és az állatvédők hozzáállásának, előssször csak egy héten egy nap, majd később két nap, aztán a végén már naponta jöttek, akik éppen ráértek a szelíd simogatós kutyákkal. Leírhatatlan sikere lett a dolognak.

Jöttek az ujságoktól, rádiótól, sőt a városi TV-ben is készítettek riportot a simogatási akcióról. Egyik nap délelőtt, másik nap délután jelentek meg a kutyások. Különösen az ágyhoz kötött, pelenkázásra szorultak örültek a kutyásoknak. Csontsovány kezeikkel, szemeikben könnyekkel simogatták a szelíd jószágokat.

A gondozónők sem akartak lemaradni az unaloműző produkciókról és Ildikó a Könyvtárban felfedezett egy olyan könyvet, amelyben leírták a mennyezetre függeszthető, meleg levegő által mozgó, színes papírfigurák készítésének módját. Az ötlet Kínából ered és csak most kezdett meghonosodni nálunk.

Színes dekorációs kartonokból halakat, kacsákat, künönböző virágokat vágtak ki. Cérnára fűzve, kis hurkapálcikákkal eltartva egymástól felfüggesztették az ágyban fekvők fölé. Azok pedig naphoszatt bámulták a meleg levegő által mozgó figurákat. Frenetikus sikerré vált ez is. Most már a kutyasimogatás és mennyezetre erősített színes figurák kissé feldobták az otthon szürke napjait.

A dohányzóban szokásos módon folyt az élet. Irma hatalmas szivarra gyújtva pöfékelve kibicelt az ultizóknak, amikor éppen társaságra vágyott. Így volt ez ma is. Politizáltak kártyázás közben. Néha meg-meghúzták az asztal alatt körbeadott pálinkásüveget. Egyszer csak nyílik a csapóajtó Primőr, a tamburás dugja be a fejét. A kártyázók pillanatra feltekintenek. Irma és primőr tekintete összeakad. Primőr szólal meg elsőnek.

–Mama, Te itt?
–Mit csodálkozol l,itt az egész stáb az Egyujjasból…!Na, keblemre fiam!–rikkantotta és magához ölelte Primőrt, alias Kakas Pistát,a zöldségest. Miután lekezelt a többiekkel, egy széket húzott Samubácsi mögé és kibicelni kezdett. Irma másnap félrevonva beszélgetésbe elegyedett vele.

–Pista, ha jóltudom neked volt egy tamburád?
–Meg van az még most is mama.
–Sokszor játszottál nekünk rajta, mikor ünnepeltünk valakit, vagy valamit….
–De, jól emlékszik Irmuska! Azért jólesik az embernek, hogy felemlegetik a tudását.
–Aztán hol van most ez a tambura Pista?
–Hol lenne, a szobámban, a szekrényben.
–Kár rozsdásodni, hagyni….azon gondolkodom, hogy esetleg…

–Esetleg néha elővenném, és játszanék rajta? Erre gondol mama?
–Mit szólnál hozzá, ha beszélnék Ágikával, a vezetőnővel? Mondjuk, végigjárnánk az elfekvőket és elhúznád nekik a nótájukat. Biztosan lennének, akik örülnének neki.
–Én nem vagyok semmi jónak az elrontója. Beszéljen a főnökasszonnyal!

Irma állta a szavát. Megbeszélte Ágikával hogy megpróbálják ezt az unaloműző terápiát is. Ágika nagyon örült az ötletnek. És bevált. Így aztán Primőr sem unatkozott, az elfekvők is vidultak és lélekben bővültek. Most már ott voltak a papirmassé figurák, a kutyák, és a tamburás. Még a női osztályon maguk elé bámuló, vagy a TV-ét csak úgy, unalomból néző idősebb nőkkel kellett valamit kezdeni.

Ildikónak erre volt ötlete. Egy napon így szólt a vezetőnőhöz.
–Ágika! Mi lenne, ha a Nőnapra szerveznénk egy kis zsúrt. A múltkori asszonykórust felléptetnénk, és még egy pár fiatalabb férfilakóval betanítatnánk egy rövid jelenetet, vagy verset.
–Próbáljuk meg! Szabad kezet adok.

Megpróbálták és bejött a dolog. A nőnap fényesen sikerült. Mindenki kapott virágot. Volt torta, zene, versmondás, egy kis rövid jelenet valamilyen kabarétréfából és tánc. Ebből aztán amolyan Nótaklub féle nőt ki. Minden szombat délután előbbre hozták a vacsorát ötórára és hatkor az ebédlőben elkezdődött a Nótaklub.

Tamburás szolgáltatta a zenét. Bárki felléphetett akármilyen nótával, de verselni is lehetett, vagy csak valamilyen kacagtató, régi történetet elmondani. Ezek a szombat délutánok feledtették a heti fogyást. Mert ne feledjük el, hogy az öregotthon lakói legnagyobb része beteg, elesett idős emberekből tevődött ki. Akik kidőltek a sorból azok helyébe tüstént mások álltak. Így mindig teljes volt a létszám az otthonban. Géza is megtalálta a helyét. Könyvtárossá lépett elő és naponta felolvasta, vagy elmondta a legfontosabb eseményeket a reggeli után az asztalnál maradóknak. Ez a kis sajtótájékoztató is színfolttá vált.

Ágikával vetetett még két sakktáblát és a könyvtárszobában kis sakk klubot alakított. Többen tudtak már sakkozni, de sokakat ő vett rá és tanított meg a sakkozás örömeire. Itt is lehetett kibicelni. Úgy látszott, hogy Géza megtalálta a helyét és beilleszkedett.

Egyszer aztán megjelent a lánya és így szólt.
–édesapám! Felépült a nagy házunk. Van benne úszómedence, külön lakosztályt rendeztünk be neked. Hazaviszünk. Van egy bejárónőnk, az mos, főz majd rád. Úgy fogsz majd élni, mint egy báró. Kiviszünk innen a sok ütődött öreg halálmadár közül. Játszhatol a kis unokákkal. A soffőr oda repít, ahová akarod…. Na, pakold össze a holmidat, és már megyünk is!

Géza csak állt, mereven nézett a lánya szemébe és ingatta a fejét. A lány értetlenkedve szólalt meg.
–Apukám, mi a baj? A fényre akarunk kivinni, a csillogásba, innen ebből a Kaffkai rémálom kastélyból…–Géza két könnycseppet eldörgölve a szeme sarkából akadozva szólalt meg.–Kislányom, aranyosak vagytok, de már késő. Nekem itt az otthonom, a barátaim. Innen csak lábbal előre vihetnek ki, ha meghalok. –a lány méltatlankodva rikácsolta.– megátalkodott vénember! Legalább egy-két napra látogass meg minket. Lásd, mire vittük! Örülj a sikereinknek!
–Köszönöm a látogatást kislányom!–válaszolta Géza, és hátat fordítva a lánynak, besétált a könyvtárszobába.