4.

Ahogy közeledett a farsang úgy hágott minél magasabbra a jókedv. Tizenhét személy öltözött maskarába. Volt közöttük kéményseprő, Zorró, boszorkány, cigányasszony, csavargó, drótostót, meg miegymás. A varrodában ügyes kezek készítették a jelmezeket. Az asszonykórus szorgalmasan gyakorolt, de a legnagyobb titokban. Február közepére esett a nagy nap.

A szakácsné és a konyhalányok egész délelőtt sütötték a szalagos farsangi fánkot. Gyenge bor, alkoholmentes sör, és sok üdítőital is került. Szendvicsek is készültek. A zenéről az egyik ápolt rokona gondoskodott. Megfogadta a Potykafalvi citerazenekart, akik örömest mutatták meg tudományukat. És persze diszkózenéről is gondoskodtak.A nagy ebédlőt lampionokkal, és girlandokkal szépen feldíszítették. Szorgos kezek megterítettek.

Este hatórakor kinyíltak a terem ajtajai és bevonultak az otthon lakói. Ki a saját lábán, ki kerekesszékben ülve. Halk, kellemes szalonzene szólt, miközben elhelyezkedtek. Az igazgatónő Piroska jelmezében nyitotta meg a farsangot.
–Kedves lakótársak, barátaim! Nagy nap ez az intézet életében, mert elösször próbálunk egy kis derűt hozni ebbe, komor épületbe. Van citerazenekarunk, mely élő zenét kinál, és természetesen tudunk kívánságra bármilyen CD-én lévő zenével is szolgálni. Kezdődjék, az eszem-iszom lakodalom! –fejezte be az igazgatónő és a személyzet bevonult a farsangi fánkokkal és egyéb finomságokkal megrakott tálcákkal.

Evés és ivás közben megszólalt a halk, diszkrét élőzene is. Most együtt volt az otthon összes mozgásképes, mobilizálható lakója. A mókáról három mókamester is gondoskodott, akik a személyzet tagjai közül kerültek ki. Aztán hamarosan egy, majd két aztán egyre több pár merészkedett a táncparkettre. És elkezdődött a buli! Senki nem számított ekkora sikerre.

Volt itt keringő, tangó, magyarnóta, cigánytánc és ki tudja még mi. Kilencórakkor megkezdődött a sorszámmal ellátott jelmezesek felvonulása. Meg kellett választani a farsang legjobb jelmezes résztvevőjét. Ahogy vonultak fel, mivel szemeiket és arcuk egyrészét álarc takarta elkezdődtek a találgatások, hogy ki-kicsoda. Már csak egy személy volt hátra, amikor a Pódiumra lépett lila ajkai közt hatalmas füstölgő szivarral, fején lila karimás kalappal, egy igazi nagyestélyibe öltözött hölgy.

Úgy nézett ki, mintha a múlt századból lépett volna elő. Felhördültek a meglepetéstől. A zenekar rázendített és elkezdte járni a „Tibi te bitang „zenéjére egyedül, majd hirtelen megragadta Kottafejűt és a pódiumra ráncigálva ropta vele. Kottafejűt úgy mozgatta, húzta-vonta, mint egy rongybabát. Óriási ováció és taps kísérte a produkciót. Mikor a szavazásra került a sor, természetesen a bárónőjelmezes hölgy nyerte meg az első díjat, egy habostorát.

A meglepetés akkor következett be, amikor levéve álorcáját, elővillant valódi arca.
–Irma! Mama! –kiáltozták kórusban az Egyujjas törzsvendégei, akik most az Otthonban is összetartva egy asztalnál kártyázgatnak napestig.
–Igen, én vagyok az, gyerekeim személyesen. Irma: a csapos, az Egyujjasból. Hiányoztatok ,hát eljöttem közétek!
–De, mama, Te tényleg, csak viccelsz ugye?–kérdezték tőle döbbenten. Látogatóban vagy itt?
–Komolyan mondom nektek: itt lakom én is veletek.
–Mióta?
–Egy hete. De, mivel meglepinek szántam nem szóltam, nem jelentem meg a dohányzóban. Úgylátom sikerült a meglepetés. Akkor most rajta! Húzd rá cigány!

A citerazenekar húzta, Irma pedig Csócsával egy óriási tangót lejtett a parketton. Ekkor már mindenki táncolt. Móka, kacagás hangzott mindenfelől. Fél tizenegy felé sokan eltávoztak, s mentek lefeküdni. Irma, és a régi cimborák, valamint pár fiatalabb öreg még maradt. Nekiálltak felemlegetni a múltbéli szép napokat. Ittak egymás és Irma egészségére, majd felhangzott a régi nóta. „Irmanéni iszik most, éljen a barátság!/ le, le, le fenékig!”

Éjfél felé velük söpörték ki a helységet.A citerások is elmentek már régen, csak a régi barátok járták összeborulva a guggolóst és a tápéi darudöbögőst. Irma az asztal tetején táncolt. A személyzet összepakolt utánunk és mindenki pihenni tért.

A farsang egy kis életet vitt a szürke hétköznapokba, de hamar elmúlt a jókedv és a derű. Jöttek az egyhangú hétköznepok. A tavaszvárás. Az elfekvőből hetente egy-két lepedőbe csavart halottat szállítottak el, hogy átadja helyét a következőnek. Általában úgy szokott történni, hogy vagy kintről hoztak be elfekvőt, vagy házon belül valamelyik lábáról leesett lakót költöztették fel.

Irma, kora ellenére is ambicinált, agilis természetét megőrizve végigjárta az elfekvőket és megpróbált némelyik pelenkázásra szoruló, amúgy szellemileg ép beteggel beszédbe elegyedni. Amolyan hospis szolgálat volt ez tőle. Az ápolók örültek, hogy feltalálja magát, és nem ül állandóan a dohányzóban a kártyások között.

Egyszer aztán támadt egy remek ötlete. Így szólt a vezetőnőhöz.
–Ágika, kitaláltam valamit.
–Mi legyen az?
–Beszélni kellene az állatmenhelyessel, a Péterrel. Mi lenne, ha hetente egyszer behoznának egy-két szelíd kutyust és simogathatnák az elfekvők… esetleg másoknak is öröme telne benne?

–Én benne vagyok. Nem vagyok semmi jónak az elrontója. Meg tudná szervezni Irmuska?
–Meg, hát. Már beszéltem is a Péterrel csak engedélyre várunk.
–Akkor nincs mire várni: jöhetnek az ebek!