Álmomba egy városban jártam, ahol az emberek boldognak tűntek!
A város maga volt a beton dzsungel sehol egy tér egy kert a lakok nem is tudták , hogy mi az hogy fa, virág, fű. Ők soha nem érezték a szél lágy simogató érzését az arcukon mégis boldogok voltak mert nem tudtak ezekről a jó dolgokról.
Egy nap ennek a városnak a főterén kinőtt egy virág. Egy gyönyörű virág a város minden lakója csodájára járt. Senki nem tudta hogy mi az de mindenki egyet értet hogy szép, mindenkinek másképp jelent meg valakinek hatalmas volt valakinek vörös és fekete valaki szürkének látta valakinek a világ össze színében pompázott valakinek egyszerűen egy fűszál volt. Senki nem bántotta, senki nem ért hozzá csak messziről nézte csodálta mindenki.
De mint minden a virág se volt örök életű egyszer csak elhervadt. Az emberek nem értették hisz még soha nem láttak ehhez hasonlót korábban, nem gondozták nem csináltak vele semmit csak nézték és csodálták.
Ezek után a városban valami megváltozott az emberek nem voltak boldogok többé mert rájöttek, hogy az élet lehet szebb is. Néhányan meg akartak változni de nem tudtak mert már hozzá szoktak az egyszínűséghez aki akart is hamar feladta.
Én mint kívül álló, aki nem tudod hozzájuk szólni bármilyen ordibáltam, hogy ne tegyék nem hallották! Én aki kívül állóként tudtam hogy a virág egy jelkép a boldogság, a barátság, a szeretet, a szerelem jelképe és azért hervadt el mert abban a világban nem volt semmi érzelem az emberek csak látszólag voltak boldogok igazából soha nem éltek, soha nem szeretek, mindenki csak tetette a boldogságot!
Egy idő után az emberek elfelejtették a virágot és mivel nem fogták fel mit jelent élték tovább szürke egy hangú életüket!