Gyerekkoromban történt az eset.
Napsütötte délelőtt volt, én és néhány szomszéd sáska-gyerek a közeli játszótéren játszottunk. Hintáztunk, labdáztunk, csimpaszkodtunk a mászókán, homokvárat építettünk. Bokor mögül vihogva lestük, ahogy egy szerelmes sáska-pár egymásba feledkezett egy padon, míg a sáska-lány fel nem ugrott, és el nem kergetett minket. Így nem nézhettük végig, ahogy szerelmeskedés közben letépi a sáska-fiú fejét, és megeszi.
Anyu túrógombócot főzött otthon. Alig vártam, hogy kijöjjön az erkélyre és lekiabáljon, hogy kész az ebéd.
Ancsa, a szomszéd sáska-kislány, aki a homokozót határoló betonküszöbön egyensúlyozott, elesett és hatalmas sírásban tört ki. Kis ízelt lába felhorzsolódott és a zöld testnedv lassan folydogált belőle. Próbáltuk vigasztalni, de ő csak a mamáját követelte, ezért Peti, aki a sáska-fiúk közül a legjobb barátom volt, elfutott, hogy lehívja. A sáska-mama csapot-papot otthon hagyva rohant hozzánk. Nagyon ideges volt, kiabált velünk, de mi csak azt mondtuk, ami történt, hogy Ancsa elesett.
- Vásott kölkök! - kiabálta. Majd dühösen felkapta kislányát és hazavitte. Ancsa később elmesélte, hogy a lábát behintőporozták, és megmutatta a sebtapaszt amit ráraktak.
Folytattuk a játékot, és pár perc múlva már el is felejtettük az esetet. Egyszercsak Tomi, a legnagyobb sáska-fiú harsány kiáltásban tört ki:
- Nézzétek mit fogtam!
Ujjai között egy kisember kapálózott kétségbeesetten. Szegény zümmögött és rázogatta színes szárnyait, hogy felemelkedjen, de Tomi fogókarjai erősen tartották.
- Engedd el! - kiabáltam. Majd mikor nem volt rá hajlandó, próbáltam kicsavarni a kezéből. Kitépte magát a szorításomból és futni kezdett hazafelé. Én utána.
Tomiék a harmadik emeleten laktak, az ajtajuk mindig nyitva volt. Felvágtatott a lépcsőkön, és befutott a konyhába.
- Anya, Anya, nézd mit fogtam!
Sáska-mama épp az ebédet főzte, de amikor meglátta, hogy kis csemetéje mit szorongat a kezében, otthagyta a fakanalat és elkerekedett szemmel átvette a kis kapálózó állatot.
- Micsoda pompás példány!
A nagyszobába ment és levett a falról egy fadobozt.
Ahogy közelebb léptem, megpillantottam benne a mozdulatlan kisembereket. Volt ott mindenféle. Magas, alacsony, vékony, kövér, öreg és fiatal egyaránt. Nyurga, pattanásos kamaszfiú, hasas, bajuszos apuka, szemüveges, ősz nagypapa a kisunokájával, szőke anyuka és szőke kislánya rózsaszín masnival a hajában. Valamennyien megmerevedve, arcuk kifejezéstelen, szemük a semmibe nézett, testük gombostűvel átszúrva.
Egy hely volt még üresen a dobozban. Sáska-mama ide helyezte a kapálózó kisembert, és elővett egy fényes gombostűt a doboz aljából. - Ági néni engedje el! - kiabáltam sírva, de ő rám se hederített és akkurátusan átszúrta a kisembert.
Piros vér tört elő belőle és megfestette a doboz falát. Zümmögése felerősödött, kapálózása őrült rángatózássá változott, de a tű a dobozhoz szegezte és biztosan tartotta. Szájából vért köhögött fel, majd fejét oldalra fordította és barna szemével rám bámult. Tekintetében végtelen szomorúság volt, és ahogy néztem, néhány másodpercre eggyé váltam a kis lénnyel.
Majd a rángatózás abbamaradt, a zümmögés elhalkult és megszűnt. A szemek megmerevedtek és kifakultak. A kisember nem élt többé.
Sáska-mama fogta a dobozt és elégedetten visszarakta a falra. Megdícsérte fiacskáját, majd felém fordult, és magyarázni kezdte, hogy ezek nem sáskák, hanem csak állatok, és nem éreznek fájdalmat. Én csak vérvörös gyűlölettel néztem rá és otthagytam.
Lementem az udvarra. A többi sáska-gyerek játszani hívott, de nem volt már kedvem hozzá.
Könnyes szemekkel hazamentem anyuhoz. A túrógombóc már kész volt, sok tejföllel és porcukorral, ahogy mindig is szerettem.