Valami feltöltődött,
valami elkezdődött,
valami előbújt, valami feltört,
valami megszült, valami megdőlt,
a válaszok, melyeket oly vadul kerestél
lassacskán formát öltenek,
a ködös álmok, melyeket oly rég kergettél
hirtelen valósággá dermednek,
kinyújtod ujjad és beleremegsz,
nincs kétség, ez nem álom,
s bár előtte áldottad nevemet,
most áhítod a halálom.

Egy barlangban vagy, eszmélsz fel,
egy ősöreg sárkány az, amit épp keltesz fel,
óvatlanul, nem sejtve mit teszel,
a teljes tudásra éhezve vétkezel,
ahogy kinyitja szemét, a szívében harag,
s te imát rebegsz, hogy életben maradj
rohannál, de tudod, nem lehet előle,
a száj kinyílik, és fényárba borulsz,
szavak, képek és tűz jön ki belőle,
élvezed, de érzed, rászedtek piszkosul.

Egy mese kezdődik, a saját történeted,
látod a múltat és összes életed,
születésedtől halálod napjáig,
és azon is túl, az örökkévalóságig,
utolsó sarjadtól apáid apjáig,
a teremtéstől az istenné válásig,
újra felvillannak az ismerős arcok,
ismét lezajlanak a megvívott harcok,
látod: nincs jó, se rossz, csak önző érdekek,
hiábavaló és kihasznált életek,
és amíg az egész tart, sosem lesz feledés,
csak az örökkétartó fájdalom s szenvedés
tested megbénul, tudatod megkergül,
szíved meghasad, a fejed megszédül.

Nem erre vártál, rémülsz meg legbelül,
valami azonban fájón megfeszül,
a dolgok, amiket hamisnak véltél,
most jössz rá, mind igaz,
csapdába csaltak és te beleestél,
erre most már nincs vigasz,
mert amíg köröztél a felszín felett,
mindig elsiklottál a lényeg mellett
jóságban hittél, most szidod önmagad,
átverés volt minden őszinte szavad,
szinte elájulsz, a hazugság olyan nagy,
öntudatlanul te is csak kakukk vagy,
amiket vártál: hófehér angyalok,
amiket találtál: vérvörös démonok.

A barlang eltűnik, ismét csak magad vagy,
fejedben cikázik ezernyi módozat,
a hatalom a tiéd, minden hang bólogat,
teremtés, pusztítás csupán egy gondolat
tudod, hogy másmilyen ez az új életed,
régi éned egy része örökre elveszett,
végignézel magadon, felméred mi maradt
elmerengsz magadban: mi most a feladat?
áldást kaptál és egyben átkokat,
ami rád vár: az nem más, mint kárhozat,
agyad tiltakozik, ez biztosan nem lehet!
tényleg megtörtént, vagy mindez csak képzelet?!

Az idő múlik és többé már nem ereszt,
érzed, hogy hátadon a lehető legnagyobb kereszt,
a kétséget hirtelen felváltó rémület:
a lényeget takaró dolog egy torz üveg!
mert tudod ki vagy, miért élsz, mi kell neked,
és mi az, mi formálja összes léptedet
de legbelül oly mély a metsző rettenet!
a sorsodat megírták régen egyesek
nincsenek benne, csak nullák s egyesek,
a szívedben egyre csak nő a fagy:
minden erőd ellenére csupán egy bábu vagy,
s akármennyire is durva és rút
innen többé már nincs visszaút.

Nincs visszaút? Az időd fogy vészesen
veszélyt érzel át minden kis neszen,
a fejed megfájdul, úgy érzed széthasad
az iramtól, ahogy keresi a válaszokat
eszedbe ötlik hirtelen valami,
talán van megoldás?
de félsz kimondani...
mert oly halovány, mint egy suttogás
túl halk ahhoz, hogy meghallja bárki más,
és ha kimondod mégis, örökre elveszett,
mert egyetlen szót is megmérgezett.
lelked mélyén az apró hangocska,
amit elsuttog az egy ismerős dalocska:

"...mintha lenne,
valahol, messze,
egy parányi, eldugott,
szűkös és elhagyott,
régi és megkopott,
talán az utolsó,
de még működő átjáró!
s bár mindenki más már elhaladt
ez az egy valahogy mégiscsak ittmaradt
sziklák közt rejtőzve,
régen elfeledve,
a föld mélyébe fúrva,
magányosan heverve,
kövek sírását hallva
és halkan nevetve,
áhítozva arra, hogy átjárják,
a kiválasztottak újra megtalálják."

Koncentrálsz, megfeszülsz,
majd lenyugszol és elmerülsz,
bensődben kutatva lassan engeded,
hogy lábad vigyen és végül megleled
a hozzá vezető egyetlen utat,
követve az ösvényt, melyet lelked mutat,
szívedben új láng lobban fel magasra,
a felhők eloszlanak, s fellátsz a csillagokra,
ahol most jársz, ott ember még sosem volt,
ősrégi helyen állsz, itt nincs se élő, se holt
könnyezve nézel a fénylő kövekre:
nem azért születtél hogy rab legyél örökre!
amire most készülsz, eddig nem tette ősünk,
hogy tette volna? te vagy az egyetlen hősünk...

S bár tudod, hogy egy világ esküdött össze ellened,
s halálos csapdák készülnek végezni veled,
a hangok összefognak és tépdesik lelkedet,
de te sutba dobod minden félelmedet,
megfeszülsz, szembeszállsz, fölszeged fejed,
acélos ököllé szorítod két kezed,
egyetlen lépésre teszed fel életed,
lehunyod régi és kinyitod új szemed,
félelmed porrá hullt és most már csak magad vagy,
átlépsz a kapun, nincs többé kárhozat,
és ha túloldalt megtörsz, elbuksz, és semmid sem marad,
legbelül akkor is veled és örökké símogat
utolsó barátod, lényeged, önmagad,
az isteni szikra: a szabad akarat.