Kinézel az ablakodon,
látod az esőt, a Tiszát.
Kinézek az ablakomon,
én meg látom a Kis-Dunát!

Azaz csak látnám, de a ház
és a vízpart között száz fa,
kis erdő, csalitos tanyáz,
árnyat nap hevében ádva.

Bár, úgy tűnik, az öreg Nap
nem tudja: júniust írunk,
mogorva felhő-függönyét
behúzza, hiába sírunk.

De néhány pajkos napsugár
áttöri vastag brokátját,
csillog a tócsák tetején,
otthagyva Nap apja házát.

És a rigók itt is szólnak,
ezüst fenyőfánk ágain,
pici sárga madár dalol
mogyoróbokrunk gallyain.

Tudják, érzik, az nem lehet,
hogy a nyár idén nem jön el,
jöttére azért már utal
itt-ott egynémely gyenge jel!