Látogató csak néha vetődik ide,
A bárányfelleges ég legszélire,
Hol kicsordul a kedv, s az indulat,
Csak a botcsinálta költő mulat.

Mulat? Ez nem mulatság, gyötrelem.
Ha meg eléri a ritka kegyelem,
Formába álmodja a lényegtelent,
Szétnéz, eszmél és újra elmereng.

Azért ő sem jár-kel fellegek között,
Felkel kávét főz,s fel is öltözött.
Munkába indul, mi van úgy,hogy prózai,
Kísérik gondjai meg kósza rímei.

A gyerek hánykor végez? S van otthon kenyér?
Nem tudja, kapkod, s ideges mindenért.
Az eső meg persze, hogy szakad,
S az esernyő megint otthon maradt.

Fel sem említi, mindig így van ez,
Természetes, s nem is kesereg.
A mosogatóban zörren a tányér,
Hopp,egy gondolat, most éppen ráér.

Fűzi tovább, nocsak; jól halad,
Vagy mégse, csak ne felejtsd szavad,
Hogy is volt? Leírni nem tudom,
Memóriám cserbenhagy, mint annyiszor.

Végül ami a nap végére megmaradt,
Begépelem néhány lopott perc alatt.
S kiülök ide a bárányfelhők szélire,
S láblógatva nézem, kit sodor a szél ide!