Egyszer volt, hol nem volt, egy piros cseréptetős házikóban élt egy kislány. Ennek a kislánynak volt egy különleges tulajdonsága, úgy változott a hajszíne, ahogyan a hangulata.
Aranyhajú, nyugodt kisbabaként látta meg a napvilágot. Mosolygós édesanyja és büszke édesapja mondogatták is a rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek:
- Olyan gyönyörű, mint egy kis angyal!
De amint a kis angyalka cseperedni kezdett hajfürtjei, hol ilyen, hol meg olyan színűvé váltak.
Ha haragos volt, toppantott a lábacskáival, apró kezeit ökölbe szorította, s ahogy nőtt benne az indulat úgy sötétedtek aranysárga fürtjei. Amikor Cirmi cica nem tűrte tovább a simogatást és fogócskázni akart Rágicsálóval, a kisegérrel; amikor édesanyja kalácssütés közben nem akart neki új ruhát varrni; amikor édesapja újságja fölé hajolt, ahelyett, hogy továbbépítette volna a babaházat; amikor addig játszott a babáival, amíg kihűlt a tejbegríz, mindig ugyanaz történt egyre sötétebbek lettek fürtjei, amíg haja fekete nem lett, mint a korom.Ha jó kedve volt, az sem maradt észrevétlen, rózsaszín és piros tincsek repdestek utána.Ha komoly volt és figyelmes, halványkék és sötétkék fürtök keretezték arcát.Ha bolondozott és tréfát eszelt ki, lila fürtjei árulták el, hogy csínyre készül, ha mélázva üldögélt a réten gyönyörködve a pillangók táncában, a pipacsok és búzavirágok tengerében zöld tincsek simultak tarkójára.
Nyitott könyv volt mindenki előtt, nem lehettek titkos gondolati, hiszen a haja mindent elárult róla.
A kislány híre eljutott a király udvarába is. Előbb az udvaroncok fecsegtek róla, de amilyen a fecsegés, árad és nem ismer akadályt, a király előtt sem maradhatott titokban. Őfelsége kíváncsi lett a lánykára. Nyomban négy gyorslábú paripát fogtak hintóba, hogy elmenjenek a piros cseréptetős házhoz, a lánykaért.
Volt ám álmélkodás, amikor a címeres hintó megállt a körtefa alatt. A környékbeli házakból kíváncsi gyerekek rohantak elő, hogy megcsodálják a pompás fogatot és a tüzes paripákat. Persze csak tisztes távolból.
Közben egy zsinóros kabátos úrféle kopogtatott a házikó ajtaján.
- Ki az?- kérdezte egy tisztán csengő hangocska.
- Benedek vagyok, őfelsége udvarmestere.
- Miért jöttél hozzánk? Egyedül vagyok itthon, a szüleim és a bátyám kimentek a szőlőbe dolgozni.
- Szeretnélek elvinni őfelségéhez!
- Egy igazi királyhoz? Királyok nemcsak a meséskönyvekben vannak?
- Bizony nem, és éppen egy igazi király kíváncsi rád, mert sokat hallott már rólad.
Az ajtó lassan kinyílt, s egy szivárványhajú lányka jelent meg az ajtónyílásban. Kíváncsiság és meglepődés, s cseppnyi félelem színei tükröződtek fürtjein, s a megilletődöttség ismeretlen érzése. Így szólt:
- Várd meg a szüleimet, s ha ők is úgy kívánják, szívesen veled megyek, hogy megnézzem az igazi királyt!
Amíg a beszélgetés tartott a lányka szülei is hazaértek. A meglepődéstől szinte szólni sem tudtak, Benedeket alaposan kifaggatták, hogy miről is van szó, és hozzájárultak az utazáshoz.
Amint kimondták az igent, a lányka már szökkent is fel a hintóba, az ablakhoz könyökölt, hosszan integetett és kíváncsi pillantásokkal nézett a távolba. Vajon milyen kalandban lesz része?
Erdők, mezők, búzatáblák suhantak el a hintó mellett, néha egy-egy távoli templom tornya tűnt fel, majd elenyészett a messzeségben. Fogyott az út előttük, már fent magasodott a vár, hatalmas tekintélyt parancsoló falaival és bástyáival, s fent a tornyon zászlót lengetett a szél, a király zászlaját. Begördültek a csapóhídon, a hintót repítő lovak lépése meglassúdott, majd megálltak.
Benedek kézen fogta a lánykát, és elindultak. Belső udvarokon, lépcsősorokon, parkokon át jutottak el a palotához, s a palotában a trónteremhez. Ott két alabárdos strázsált marcona tekintettel. Kitárták előttük a tölgyfából készült szárnyas ajtót, s a lányka a király előtt találta magát.
Kíváncsian méregették egymást. Majd a király szólalt meg először:
- Isten hozott a palotámban. Lépj közelebb! Ne félj tőlem!
- Miért félnék?
- A királyoktól az alattvalóknak illendő félni, mert hatalmuk van felettük. Azt tehetnek, amit csak akarnak. Nem tudtad?
- Anyukám mesélt már királyokról, de azok jóságosak voltak, nem féltem tőlük.
A félelem említése nem múlt el nyomtalanul. Hogy honnan lehetett ezt tudni? Egyszerű. A sötét fürtök kék és zöld árnyalatiban játszottak. Csak elvétve csillant meg egy-egy aranyszínű tincs, amely nyomban átadta helyét egy sötétebb árnyalatnak. De győzött a gyermeki kíváncsiság, s a gyermek közelebb lépett, majd illendően köszönt, ahogy az édesanyja tanította.
- Csókolom!
- Szervusz! Ki tanított ilyen illendően köszönni?
- Anyukám!
- És mire tanított még?
- Hogy legyek jó és illedelmes. Megvallom, ez nem olyan egyszerű, de igyekszem, hogy ne szomorítsam el anyukámat!
- Beszélgetnél velem? - kérdezte a király.
- Miért ne beszélgetnék? Nem azért hozattál ide, hogy megismerj?
- De igen, sokat hallottam rólad, és látni akarom, hogy olyan vagy-e, mint mesélték.
- Beszélgessünk!
- Tudod, hogy én vagyok a leghatalmasabb király a földkerekén?
- Sose hallottam rólad.
- Azt sem tudod, hogy minden alattvalóm boldog, hogy az én birodalmamban élhet?
- A szüleim boldogok, de sose mondták, hogy ez miattad van.
- És arról sem hallottál, hogy én a vagyok a legszebb és legdélcegebb vitéz az egész országban?
- Nem látlak valami szépnek. Kicsit pocakos vagy, nagyok a füleid, és alig van egy pár szál hajad. Nem vagy olyan délceg, mint a szomszéd kovács fia, a Jancsi. De rokonszenves vagy, olyasmi, mint a nagyapám, aki az erdőn túl él.
- De azt el kell ismerned, hogy nekem van a legszebb hangom.
Akkor a király, aki egyik meglepetésből a másikba esett, énekelni kezdett. A kislány önkéntelenül is befogta a fülét, a varjú károgása keveredett a fémbe maró véső hangjával. A király a felháborodástól alig bírt megszólani.
- Erre tanított anyukád, hogy szemtelen legyél, illetlen és hazug? Az előbb mást mondtál. Hogy merészelsz így beszélni velem? Mindenben ellentmondasz, pedig ezeket mindenki tudja rólam. Naponta hallom, s még ennél különbeket is. Az udvaroncok, tanácsadók okosabbak nálad.
- De ők nem mondanak igazat. Nézd a hajam, ez az égszínkék tisztaság, az őszinteség színe. Én igazat mondtam. Lehet, hogy a tanácsadók okosabbak, de hazudnak. Hazugságban élsz.
- Tegyünk egy próbát! - szólt a király.
A trónterembe parancsolta az udvartartás népeit. Feszengve álltak, nem tudták mire vélni a váratlan királyi parancsot. Mikor a furcsa hajú kislányt meglátták, akkor sem lettek okosabbak. Sugdolóztak, toporogtak, várták vajon mi lesz.
S ekkor a próba elkezdődött. A király egyre másra tette fel a kérdéseket, hogy egyikükhöz, hol másikukhoz szólva. A válaszokat hallva egyre haragosabb lett. Minden válasz ismerős és illedelmes volt. Még nem tudta, kire haragudjon a lányra, vagy híveire, de megfogadta, hogy most végére jár az igazságnak. Valami azt súgta neki, hogy a kislány szavaiban megbízhat.
Katonákat parancsolt a terembe, majd megszólal:
- A fejével játszik, aki nem mond igazat! Ez a lányka megtanított valamire. Ti elvtelen hízelgők vagytok. Jutalomért, kényelemért cserébe félrevezettetek engem. Vak voltam és önhitt, de ez többé nem lesz így! Aki képes igazat mondani az maradhat udvaromban, aki erre nem képes, annak fel is út, le is út! Értitek? Akkor válaszoljatok!
- Ugye milyen nemes vonalú az orrom?- tett egy próbát a király.
- Felség, már megbocsáss, de krumpliorrod van- hangzott a szokatlan válasz.
- A vers, amit tegnap írtam a kelő naphoz, ugye a legkiválóbb költemény, amit csak papírra vetettek?
- Sajnos nem királyom, rímei csikorgóak és nélkülöz minden szépséget.
- No így! S most menjünk a tanácsterembe. Sok dolgunk van. Meg kell vitatnunk az ország dolgait.
A lányka, aki eddig a király előtt üldögélt egy kényelmes karszékben kakaót szürcsölt, és pompásan szórakozott. Mintha a képeskönyve szereplőit látná elevenen.
A király most hozzá fordult.
- Tudom, te nem vársz ajándékokat és jutalmat, de tudom, mivel tartozom neked. S bármi, amit adok nektek, az jutalma a tisztességnek, és őszinteségnek, ezért fogadjátok el tőlem.
Most elbocsátalak, de szabad bejárásod lesz palotámba, mindig szívesen látlak.

Hogy mit köszönhetett a király a lánykának? Megtanulta, hogy a hazugság és hízelgés mérges gőze megrontja a lelket. A hízelgőét és azét is, akiknek hízelkedik. Az őszinte szó ereje többet ér, akkor is, ha fáj!

Biztosan kíváncsiak vagytok, mi történt a kislánnyal? Nem jegyezték fel a krónikák, hogy szép és sudár fiatal lánnyá serdült, s derékig omló hajkoronája egyre állandóbb színű lett.
S azt sem, hogy ő maga mindig égszínkék őszinte maradt.
Hogy mégsem felejtette el senki, az azért van, mert manapság is érvényes mindaz, amire megtanította a királyt.