Eltelt majd' fél nap és nem lehet,
Hogy nem találtatok még ihletet, és
Itt üldögélek egymagam,
Italom kavarva, magányosan.
Kinézek a párás ablakon,
A suhanó árnyakat vizslatom,
A koppanó, csosszanó lépteket
Fülelem, és reménykedek,
Hogy csendül a csengő az ajtó felett,
Egy belépő mögött beszökik a hideg,
Ki kabátját, kalapját leveszi,
Jó ismerős! Intek neki!
Fejével biccent, majd hozzám lép,
Megszólít; Barátom, hogy telt a hét?
Múlt péntek óta nem láttalak!
Mi történt veled ezalatt?
Én intek; foglalj nálam helyet,
S boldogan beszédbe elegyedek,
Nem számít, fontos-e a dolog,
Vagy csak apró-cseprő hangulatok,
Amit, kortyolva forró italunk,
Magunkból, magunkról kiadunk,
A valóban fontos híreket;
A pincérlánnyal mi történhetett,
Hogy hetek óta színét se láttuk?
Pedig de csinos! Mindig úgy vártuk,
Mert szemünk legeltetve karcsú alakján,
A tavaszt idéző mosolygó arcán,
S ahogy csípője, és blúza alatt,
Gömbölyű keble ringott, ahogy haladt
Felénk, kezében az ezüst tálca,
És mi izgatottan, már alig várva
Lestük, amikor lehajolt, hogy egy
Pillantást vethessünk két szép
Halma közé, titkon, ábrándozhassunk
Pajzán vágyainkon, és emlékeit
Idézzük régmúlt forró nyaraknak,
Lányoknak, asszonyoknak, sok,
Tán nem is volt kalandnak.
És kint a zord köd, hiába vár ránk,
Hogy csendes derűnk elkomorítsa,
Jó itt e pár szó, a kedves társaságban,
S, ha búcsúzunk, várjuk egymást vissza!
Hát barátaim, az nem lehet, hogy
Nem leltek időt, s ihletet,
És itt ülök egyedül, árván, magamban,
Emlékeim közt, mesélős hangulatban.