A csend körülveszi őket,
És nem látnak át a falakon.
A panoptikum-mosolyokra is
Örömmel felelnek,
És bíznak mindenben vakon.

Fázó vaságyaik közé
Leszáll az este,
Lelkük egy foltot ejt az ablakon,
Ujjuk álomrajzokat húz belé merengve,
És tűnődnek el nem ejtett szavakon.

A tél alkonya búvó lámpafénye,
Konok, sötét ölelésük mécse,
Meglebben gyönyörben ázó arcukon,
Szemük vágyódva néz hírlaphősök szemébe,
Egy idegen váll fölött a falon.

Álmuk messze táncol: Déltengerre, kékbe!
Illatoktól szédült, borzas pázsiton...,
Míg eljön a reggel málló szürkesége,
És az északi szél éhes ébredése
Metsző, fájó sebet harap ajkukon.