Az út megpihen, visszanéz és
Nem látja már kezdetét, a reménnyel bízót,
Hisz idők öléből kanyarogva, oly rég
Vezette ő a vándort, ki először törte hátát,
Tapodta vállát, tiporta kíváncsi vágyait,
Hagyta maga mögött kósza álmait,
S vele jutott pokolba, mennybe, a végtelenbe.

Mert az út, csak megpihen, s ha visszanéz is,
Apró-cseprő csodákkal viselős sorsok garmadája
Sorjáz a múlt hulló porába, mi nem több,
És nem kevesebb, mint az élet, és csak ennyit mond; elkísérlek.
Majd talpad alá simul, és míg vezet göröngyei felett,
Hiheted; neked, még gáncsot nem vetett,
Hogy lépted őrzi, pedig csak ment veled.