Fekszem az ágyon, várom hogy jöjjön az álom.
Hiába várom, kegyetlen álom, a szívemet marja, gyilkolna, ölne.
Elveszettnek érzem magam nélküled a sűrű ködbe.
Álomvilágom sűrű ködre váltott.
Sötét, gonosz világban érzések nincsenek,
itt vannak reménytelenek, gyilkosok, hihetlenek.
Kik reménykedtek valaha, hogy boldogan élhetnek,
azok lelke is elveszett, mind itt bűnhődnek.
Kik gyilkosok azért kerültek ide, hogy gyötörjék a szomorú szíveket,
az életben nem elég, hogy kiölték az érzelmeket, büntetésük, hogy itt tovább gyötörjenek.
Hisz ki gyötrelmet ad, gyötrelmen kívül mást ne várjon, öljék hát egymást, a balga ki reménykedett és kegyetlen gyilkosa.
A hitetlen ki már rég nem hisz a reményben, nem hisz már, hogy benne érzelmeket valaha valaki még kiölhetne.
A hitetlen, aki csak fekszik az ágyon,
várja, hogy jöjjön az álom,
egy Álom melyben már nem remél.
Az Érzést már nem érzi,
a Hitet már nem hiszi,
kihült, élettelen a teste.
Egy gyönyörű Világ a papírra lefestve.
A hitetlen az álmától rettegve,
beleszagol a levegőbe érzi, hogy itt a Gyilkos, hogy gyötörje.
A büntetése, amiért valaha ismerte a remény fogalmát , hogy hitetlen önmagát gyötörje.
Gyötörje, még magát meg nem gyilkolja, lelketlen testét örök nyugalmomba rakja.
Tudja jól, hogy bűnhődik tovább, de gyáva,
elmenekül, hogy szívét kivájja,
elmenekül az élet vizébe.
És onnan gyilkos önmagának ,hitetlen lekének, reményének tárgyát örökre magáévá tegye.
Nem lehet az övé, hát senkié se legyen,
enyhít hát a félelmetes tetten.
Mindent csak az Érzésre fog,
reménytelenül zokog,
gyilkos kezét a vízbe lemossa.
Bűnhődve nézi, ahogy szerelme szelleme nem a ködös világba jut,
hisz neki egy olyan világ jár,
ami a legjobb embereknek és nem egy reménytelen, hitetlen gyilkosnak.