A magány szárnyai elrepítettek arra a tájra,
Ahol a pusztulásomat láttam.
Bárcsak ne így lenne, azt kívántam.
De elporladtak egy csapásra álmaim,
Helyén maradtak üres vágyaim.
Mit tett velem?
Ezt érdemeltem?
Igen, hangzott a felelet fejemben.
Hiszen magamnak csak a bajt kerestem,
Azzal, hogy szerettem.
És szeretem még ma,
Sőt holnap,
De jön majd a felejtés mocsara.
Most is látom csillagomat,
Mely az égen az övé mellett ragyog.
Már csak pislákol csillagom.
Nemsoká kihuny, és leesik az égből,
Halálsikoly hangzik a mélyből.
Én csak ott állok,
Egy könnycsepp, egy szó: Hiányzol,
És mikor kezembe hull a kis szilánk, egyet kívánok,
Testemhez ölelem és magamba zárom,
A csillagszilánkot.