Ma reggel ágyamból felkelve
Elhatároztam magam mégpedig eképpen:
Lépek előre, tovább a reménybe.
Hogy tényleg annak hiszem-e akinek megismertem?
Majd ezt még meglátom
Ki tudja mit hoz a karma
Ezekben az időkben semmi sincs megírva.
Elhatározásomnak a tegnap adott löketet
Mert szívemben furcsa érés lüktetett.
Magyarázni nem tudom, nem is akarom!
Egyszer csak mint villám le úgy csapot...
"Mi van ha itt az alkalom és én nem léptem?
Mi van akkor ha itt volt előttem és észre sem véltem?"
De ő addigra már heted hét országon túl járt
Aludta már az igazak álmát
Miből íly késői órán felrázni nem volt szívem.
Gondoltam majd rájön ő is
Mi merre és hogyan
S döntése csakis pozitív lesz majdan.
Ebben reménykedtem már tegnap óta
Mikor a zsigerem súgta
Ott az a kütyü! Tárcsázz balga halandó!
Egy esélyed van de az is csak múlandó...
Kapva kaptam tehát a hirtelen jött ihleten
Mi reményeim szerint majd a fellegekbe repíthet
Óraközi szünet! Itt a nagy alkalom!
Ütőerem nyakamon akárcsak az alkarom
Szívem hevesen ver, tiltakozik
Hogy ezt a sokkot ő nem bírja ki.
Rá sem hederítek, tárcsázom a számot
A kezdeti sikertelenség után csak a számat tátom
Újabb próba hoz csak eredményt
S végre a készülékbe ő hallózik igent.

De a probláma itt még megoldásra vár:
El kell hitetnem vele hogy szívem csak őrá vár
Senki másra, kis butus, nem hiszem hogy érti
Ha érti is túl jól titkol.
Ezért vagyok én kétségek között.
Akárcsak a madár
Kinek kalitkáját pillanatra
Figyelmetlenül magára hagyva
A szabadba szökkenhetne
Mivel ösztöne ezt sugallja.
De csak áll és vár
Míg a karhatalom a kalitkára lakatot tétet
S őt a rabság emészti fel egészen.
Édes lenne ez a rabság nekem
Hisz szívemen már régóta ott a lakat
Mit ember fia ki nem nyithat
Bár neki hiszem sikerülhet
Mert az érzés már ött csücsül bent egy jóideje
Csak fél magától is
Ha az érzés viszonzatlan
A magányba úgyhiszem egészen belerokkan...

És itt a lényeg hogy a mű címéhez visszatérjek
Álltam és vártam valami csodára
Magam sem tudom már micsodára
Megbántam hogy felhoztam
Féltem mit szól majd a telefonban
De már késő volt,nem volt hátra más
Ki kelett mondanom mit nem is tudott más
Csak az a vörös szerv a mellkasomban
Ami azért kiállt már rég hogy végre
Mond ki édes gazdám ne légy bolond!
Itt az alakalom hát ragadd meg és mond!
Mondtam én kurtán-furcsán borzalmasan...
Magamban azt már ezerszer lejátszottam
Nem így képzeltem el sohasem
Hogy így személytelenül vallom be a dolgokat
Egy nyomorult mobiltelefonba!

Rájöttem...
Nem kellett volna ezt megtennem
Az egésznek varázsát ezzel elvettem
Isten sem mossa le rólam mit tettem
Öklözhetek falat, téglát, márványt
Eszem mindaddig ezen jár
Míg a dolgot helyre nem igazítom
Bár sejtem én már ehhez kevés vagyok...
Este van már mikor ezeket írom
Remélem idővel a lelkemet s eszemet csitítani bírom
Tényt tényre halmozva
Okfejtésekbe bonyolódva
Mindig csak a gyújtópontig jutok
Előrébb hátrébb sosem.
Igaza volt Murphynek, Einsteinnek
A szerelem iszonyat bonyolult dolog
De egyben hálás is
Ha van kivel felfedezned, mert nem vagy egyedül
Ebben a hatalmas végtelenben.

Oly közel de mégis szörnyen távol,
Pokolian éget már ez a mámor
Nem bírom tovább magamban tartani
Igazából el kéne már mondani...
De hisz megtettem...De hogyan?
Kesze-kuszán egy telefonban...
Ha nem ismerném magam,
Csak külsőleg szemlélném a dolgokat
Azt mondanám:
"Ez a nő teljesen zakkant!
Ezt megvallani telefonban?
Nem is érez az ilyen semmit
Hisz biztos már csak viszket neki..."
Ezt mondanám ha vadidegen volnék.
Pedig a lelkem ordít
Érezni akar nem mást csak őt
Nem máskor hanem most
Ha nem most akkor a közeli jövőben
Ha nem a közeli jövőben akkor az öröklétben...

Tudom sokat írok,
A furcsa rímek közül ki-ki ordítok
De nem bírom megálllni
A tollamnak nem tudok megállj parancsolni.
Arcomra bánat és mosoly árnya egyszerre ül ki
Mert eszemben ő jár most
Nem holmi kovboj fióka
Kiről azt sem tudom kinek fia-borja
Csak azért mert vele marhultam
Bele még nem bolondultam!
Mint férfi nem érdekel,
Hisz van más ki ebben nálam már érdekelt.
Ha más nem a remény mi marad nekem
Eddig is ő volt hű barátom
Ki jóban-rosszban mellettem támadott
Elmémben füttyentett párat
És a kis lángok mint az öngyújtó lángja
Kigyúlladtak tüstént egy csapásra.
De ők sem éghetnek sokáig
Csak ideig-óráig
Míg fel nem eszmélek hogy hoppá!
Ismét koppanni fogok vagy puhára esni?
Kis rózsaszín bárányfelhő pamacsára
Szenteknek otthonába
Hol csak vele lehetek naphosszat
Bújhatok kezei közé
Soha nem bántani
Ha mégis szigorúan csak szóban.
Lophatnék tőle csókot nem egyet nem hármat
Akár több mint háromszázat.
Sokáig ölelhetném, simíthatnám arcát
S mikor a nap felkelne, együtt ébrednénk
Kéz a kézben, mint a szerelmes párok.

Tudom ez unalmasnak tűnik
Csöpög és nedves
De nekem ez a pár kedves gondolat
A világot jelentené secc perc alatt.
Sosem hittem hogy ennyi pofon után
Képes leszek-e még két lábon állni
De az életet nem szabad elódázni.
Főleg mikor itt a láng a fejemben
Gyújnak ki sorban mint fűzéren az égők.
Nekem ez az érzés sohasem volt égő,ciki
Még akkor sem ha a kezemben hamvadt el a cigi.
Égette a bőröm de tűrtem
És tűrni fogom még remélem
De ezek a határok sajnos nálam is végesek
S akkor a lángok kihúnynak.
Talán ha ez bekövetkezik
Örökre el is alszanak...

2007.02.19