-Örülök hogy végre ideértél.
-Bocsánat a párperc késésért csak kint megállítottak.
-Utálom ha megvárakoztatnak, Eufrozina tulajdonképpen mért is kerestél meg?
-Beszélnem kell valakivel, aki tudom hogy megért. Közel a végbeteljesedésem és közel van a világé is. Pokol került a földre, vagy talán a föld egy másik világ pokla. Kínok kínjait élem át egy utcai sétával.
-Így van már régóta ebben a megveszekedett világban. Senki nem okoz neked örömet és kínt mind magadnak teszed. Minden ember magának teszi, önsanyargatás. Minden ember saját sorsának kovácsa. Így van mióta itt vagyunk ezen a bolygón és saját képünkre formáltuk azt. Mert ideköltözött az ember, igénytelen állat, és az helyett, hogy helyet foglalt volna a tökéletes körforgásban feldúlta azt, mert újat akart létrehozni, a maga tökéletlen képére. És nézte fent a csillagokat és róluk vett példát. Hideg fehér testekké váltunk, egymástól oly rettenetesen távol, pedig csak szó kéne amivel megszólítsam és érintés amivel megnyugtassam hogy én is porból lettem és porrá leszek.
-Érzés is kéne. Lent vagyok én is és egyre lejjebb nyomnak. Nincs aki, akarna, nem kíván már senki, senkit. Az ember egy faj, érzésekkel, vágyakkal gondolkozással, épp ez emelte ki az állatok közül. De mára már meg sem kíván, se nő, se férfi, s ha kéjeket akarok, el kell képzelnem, hogy más keze simogat, és más keze csúszik ölem felé. Hát ezt kéne tennem? Szenvedni a kíntól mely körbe fon a magam által gyártott kéjek között. Mert nincs más, talán csúnya vagyok, vagy nem kívánatos, 25 éves nő, már nem számítanak a testnek vágyai és érzései. S mikor kezem, édes kényszer mosollyal, kihúzom érezzem rajt ölem illatát és még akkor is próbáljam bemesélni hogy más keze az nem az enyém. Nem lehet így élni, nem lehet...
-Más is ilyen egyedül van, a magány beszippantott mindenkit. Ez a szétszedett, a társadalomtól elkülönülő állam, robottá tett bennünket. Csak tesszük a dolgunkat, zilált fejjel, zavaros tekintettel csináljuk a sablont nap, mint nap. Nem lehet így élni, de itt csak létezni engednek. Hát ne akarj többet, mert beleroppansz, állj be a sorba, úgy kiégetik belőled az emberséget és nem szenvedsz tovább.
-Nem tudok, értsed meg nekem szenvednem kell, hogy alkotni tudjak, és kell valaki aki még hasonlít az igazakra, mert ha már senki sem, akkor ez a világ tényleg egy másik világ pokla és nincs út, mert semmiféle vallás nem mutatja az ösvényt a boldogság felé.
-Az igazságra fehér felhők közt találsz, de felettünk egyre csak szürkül az ég a folyamatos zaj, a villamosok kattogása, az autó motorok dörmögése, és a lények zsivaja egyre örültebbé tesz. Törölgetni, ápolgatni kellett volna értelmünk, de a lélek polcára rárakódott a por.
-Itt már minden polc üres és áll rajt a por. Semmi sem szent. Mindent és mindenkit meggyaláztak már.
-Már nem szent a rózsafüzér sem, melyben egykor olyannyira hittél? S te sem vagy már szent, úgy érzed, hiába áztatod könnyekkel az arcod, hiába vörös a szemed és sóvárog a lelked a szeretet után, mégis képes volt bemocskolni ez a világ? Akkor ki ül előttem?
-Fogalmam sincs.