Egy újabb nap kezdődik a félhomályban
Már veszem fel a nap ritmusát lomhán
Lassan elindulok még merre, magam sem tudom
Utam már nincs, csak egy cél, hogy bírjam
Feladni könnyebb lenne. . . talán
De ez lenne a jó megoldás? NEM!
Egyre csak ezt hallom bent
Ha meg is állnék, nem lehet

Bízom abban, hogy jól teszem, amit csinálok
Egy ideje már járom ezt az utat csak futok
Talán fel kéne adni, talán nem
De ott van még az élet, vagy nem?
Hinnem kell, hogy lesz ennél még jobb is
Ha nem is holnap, de egy nap mikor, kérdezem én mégis?

Bármit is megtagadni nem fogok
Se érzést, se emléket, se semmi mást. . . minek?
Ezek nélkül nem lennék az, akivé válnom kell
Idővel talán az leszek, akivé lennem kell
De addig is. . . járom az utam
Ameddig csak tudom

Mondani már mást nem tudok
Hit és bizalom csak ők maradtak
Két hű társ a végsőkig
Majd ők is elhagynak, addig
Amikor már nem lesz más csak a magány
Erről szól most egy pár sors. . . ez talány
Mindenkire lesújtott volna a sors?
Mással is kiszúrt az élet ilyen simán ez lenne a sors?

Válaszokat senki sem tud még
De ha egyszer megtudja talán azt kívánja, hogy elég!
Pedig akkor már a lista csak hosszabb és hosszabb lesz
Te akartad ezt vagy nem? Most mi lesz?

Felejteni nem fogsz, bárhogy is akarnád
Ennek így kellett lennie. Gondolnád?
Te mondtad, hogy meg akarsz tudni mindent
Most mi nem jó, az, amit találtál? Miért?

Tudnod kell az egészet, hogy megértsd
Ha nem tudsz mindent semmit sem ér az egész

Én sem adom fel és folytatom, ameddig tudom
Ha elbukom megtudtam mindent, amit akartam
De hátat fordítani nem fogok
Csak futok, igaz néha megállok

Erőt adjon neked is, hogy nem vagy egyedül
Nekem is itt vannak, s neked is, és mind téged figyel
Ahogy én sem adom fel, úgy te sem
Mennünk kell tovább, még ha nehéz is . . . hiszem
Talán egyszer elérjük a végét, amit most még nem láttunk
De amikor odaérünk, már tudjuk, hogy mindig is ezt vártuk