Ment a nagy költő, s bús elmebeteg,
egy világban, nála még betegebb.
Halált ott lelt vonatkerék alatt:
prófétasorsként szokott pillanat.

Néhány kedves versének még terem
hely: eljátszik a gyermek Betlehem,
- s Költőnk Istenhez kinyújtott keze
jól látható, árnyék-verssel tele.

Ám holt költőként mégis szolga csak:
nem a kegyetlen acél-pillanat
vitte el Őt, - most halt meg igazán,
sírt is kifosztó rút rablótanyán.

Ez utóbbiról mit sem tehetett.
Nem védekezhet munkás és beteg
élőn, holtan: elkurvult Gráciák
dícsérnek látszat-demokráciát.

Attilánk! Habár sötétlő kezek
kezelnek múltat, dúlt-emlékeket, -
egyszer mégis jöhet egy más idő:
fénylelkű fény, éltető levegő.

Tényleg jön-e? Nem tudom, csak hiszem.
Hiszi bolondszép álom szívemen.
Ha megcsal is e hit-álomhaza,
a csillagom akkor is Csillaga.