Az erdészház teraszán egy kismadár végtelen füttykoncerttel köszöntötte a reggelt. Az öreg tölgyek morcosan ropogtatták karjaikat, a mogyoró vidáman nyújtózott. A madárka újabb szózatára a virágok is kinyitották álmos szirmaikat, az első méhecskék lágy dongással köszöntek nekik, majd virágportól megrészegedve, hangos zümmögéssel távoztak.
Erre aztán felkelt ágyából az öreg erdész is. Igaz, már hajnal óta ébren volt, de néha jólesik elnyújtóztatni az öreg tagokat. Na meg kellett a nyugalom, hogy pipafüst mellett kigondolhassa aznapi teendőit.
- Ma borotválkozni is kell, hiszen este jönnek. Délelőtt járok egyet, ebédre sütök némi rabló hús, hazafelé pedig megnézem a primulákat, meg az öreg tölgyet. Na!
Fél óra múlva feltarisznyázva, puskájával vállán lépett ki az ajtón. Magába szívta a tavaszi levegőt, a napsütést, a patak, és a madarak hangját. Lelkét a megelégedettség kellemes érzése töltötte el. Lassan elindult. Az erdőben kissé hűvösebb volt a levegő, nem is bánta, hogy jobban felöltözött. Az útkereszteződésnél megállt pár percre. Hátát a kéttörzsű bükknek támasztotta, hallgatta az erdőt. Pár óra múltán épp a tűzrakással bíbelődött, mikor valami mozgás hallott, majd a bokrok mögül előbújt a bika. A nagy bika. Nem is gondolt a puskára. Ez az öreg, szarvasok közt talán vele egyidős, fenséges, koronás szarvasfejedelem sokkal többet jelentett, hogy mozgott és élt, mint egy csupasz trófea a falon. Az öreg szarvas odébb állt, az öreg erdész pedig végre tüzet rakott. A rablóhús után elégedetten csattintotta be bicskáját, s úgy érezte, nem cserélne senkivel sem a világon.
Aztán a nagy sziklák felé vette az irányt, ahol a csodás virágú alpin-primulák nyíltak. Felérve a hegyre, hirtelen könnybe lábadt a szeme. Jaj, az a fenyőfa! Mindig annak támasztották a hátukat, fogták egymás kezét, és behunyt szemmel hallgatták a másik szívdobbanását. Egészen addig az átkozott napig. Ő az erdőt járta akkor, Ildit meg a Miska hozta hazafelé a faluból. A vihar egyik percről a másikra szakadt a nyakukba. Átkozott jeges eső. Aztán hiába fektette kedvesét azonnal ágyba, hívott orvost, vette a gyógyszert, szegény napról napra fehérebb és vékonyabb lett. Csak az arca volt tűzpiros és forró, a láz alig három hét alatt elégette a vékonyka testet. Akkor csak folyt a könnye, némán sírt. Nem simogathatta a hosszú barna hajat, nem nevethetett a meleg, barna őzike szemekbe, nem volt kit átölelni, kihez szólni... Elmúlt.
Megemelte a kalapját, majd halkan elindult az öreg tölgy felé, Ildikó sírjához.
- Fura - gondolta odaérvén - az a fenyő mindig megríkat, itt meg csak az fáj, ha a virágok elhervadtak. Aztán eszébe jutott, hogy a fenyő az élőre, a sír meg a holtra emlékezteti. Térdre borult, és halkan imádkozott. Mikor befejezte, keresztet vetett, indulni készült, ám megtorpant. Valami zörgött a cserjésben. Izgatottan várta, mikor bújik elő a hang tulajdonosa, legnagyobb meglepetésére kedvenc kutyája futott elé. A Csibész, amelyikkel annyi kedves vadászélménye volt, és amelyik már rég...
Ekkor megértette. Megértette, hogy ma hazamegy végleg. Nem tiltakozott, csak egy kis sajnálkozó, lemondón búcsúzó bizsergést, és kíváncsiságot érzett. Csendes örömmel ment kutyája után, mire utolérte, az már vígan ugrándozott körül egy fiatal nőt a ház teraszán. Ahogy közeledett, újra érezte ereiben a tüzet, ami minden fiatalnak a lelkében lobog. Újra a húszévesek könnyedségével járt, érezte izmai régi erejét. Ildi önfeledten borult a nyakába, és ő végre újra érezhette a kezek selyem simogatását arcán, a kis ajkak lágy csókját.
- Úgy vártalak haza! De, most már itt maradsz velem, ugye?
- Hát hová mennék, mikor végre itthon vagyok?
- Gyere be! Kihűl az ebéd.
A gulyás fenséges volt, a bor zömök, zamatos, a kenyér friss és foszlós, Ildikó fiatal, és szeretőn mosolygós. Ő csak ült, és csodálta. A barna hajfonatát, melybe néhány szőke tincset is csempészett a természet, arca hamvasságát, vékony derekát, ringó alakját. Egyszer csak megszólalt:
- Olyan, olyan nagyon fáradt vagyok.
- Gyere! Dőlj az ágyra, én melléd bújok, te fogd a kezem, és ne ereszd el soha. Jó?
- Soha!
Este barátai halva találták az öreg erdészt. Ágyán feküdt, szeme csukva, arcán csendes mosoly. Ma lett volna hetven éves, azt jöttek ünnepelni. A három deres hajú férfi meredten, párás szemmel, és nehéz szívvel állt ott. Megint elment egy közülünk. Aztán egy délután elbúcsúztak tőle az öreg tölgy alatt, mely most már kettejük álmát vigyázta.
Azóta sok év eltelt már, nagyot fordult a világ, az erdészházat is rég benőtte az erdő. Ember csak elvétve jár arra, először kíváncsian járkál a romok között, s mert nem talált semmit, kicsinylően legyint, és továbbáll. De a rigók énekelnek ott rendületlenül, mert ők tudják, hogy míg a bokrok szoknyáján manók, és tündérek játszanak, egy fiatal pár a takaros ház előtt ül a padon, fogják egymás kezét és mosolyognak, mert már semmi dolguk sincs, csak az, hogy boldogok legyenek.