Oly szép is volt egykoron,
mikor szerettél sok-sok hajnalon.
Hajamban elveszve szuszogtál,
kezeddel gyengéden karoltál.

Egymás szemében látva a tüzet,
mely olthatatlan lángokban lüktet.
Együtt éltük át a gyönyör pillanatát,
Oly érzés mikor a nap az égre vetíti szivárványát.

De megszöktek elvesztek a színek,
s megvadultak, hálátlanok lettek a szívek.
Már nem rám vágysz,
és nem engem csodálsz.

Fáj a gondolat,
hogy lehet e percben is vele vagy.
Hogy őt csókolod, őt öleled,
s a mi hajnalunkon magadévá teszed.

Az ő haját símogatod,
az ö keblét cirógatod.
Vele merülsz el édes álomba,
s tudatod velem a rémálmomban.

Bár jobb tudni,
mint hazug szónak hinni.
Mint vakot vezetni,
s a bizalmam örökké keresni.

Igaz fáj és megöl a végzet,
hogy így áll bosszút a mérged.
De már megtetted. Nincs visszaút.
Mert szeretni sohasem tudlak úgy.

2007.02.17