Elfogytak a könnyek, elfogyott már minden.
Szeretnél elmenni, de nincs kiút innen.
Szeretnéd, ha valaki megmentene téged,
De félő már elvesztetted minden reményed.

Ki akarsz törni a sötét rácsok mögül,
De nem tudsz, s érzed; fogvatartód örül.
Szeretnéd látni, ki téged bebéklyózott,
De nem tudod, nem tudhatod,
Ki az a tébolyodott.

De eljön a nap, úgy mint a többi,
Mikor eldöntöd; ma ki fogsz törni!
Újult erővel indulsz el előre,
De meglátod uradat, s leborulsz előtte.

Igen, meglátod, ki orvul bezárt,
S rájöttél; ő végig ott volt veled; a saját letargiád.
Azt hitted, most vége, legyőzöd,
Ám mikor eléálltál, ismét fellökött.

Fellökött, s te elestél; ez lesz már a sorsod,
Örök rágódás sírás; ennyi lesz a dolgod?!
Újabb rút nap; érzed, ez már a vég.
Elfogytak könnyeid, s így kiáltasz: elég!

Ó, te bolond lélek, azt hitted ez kell?
Hisz te is tudod; kiáltásodra már senki sem felel.
Ismét hanyatlasz a sötét mély felé,
De egy nap hívatnak zord urad elé.

S te mész. Elszántan lépdelsz az úton,
Láncaid csörögnek, s rágódsz a múlton.
Szeretnél jobb sorsot. Mit jobbat?! SORSOT!
Azt kérded: mit tettél, hogy neked ez jutott?!

Az út véget ért, belépsz az ajtón,
S látod magadat; ott ülsz a trónon.
De nem! Rádöbbensz; hisz az nem a te éned!
Mire kiáltanál, felcsendül az ének.

És te elnémulsz, hallgatod a síró hangot.
A földöntúli dalt, mely tudod; a te siratódalod.
Igen, téged siratnak, mert eljött a véged.
A rossz, a rút, a gonosz ma végleg felemésztett.

S te utolsó hörgésed hallatod,
Nincs mit mondanod; a gonosz már eleget vallatott.
Átlebegsz a fekete kapun, már öntudatlanul,
De abban még reménykedsz, valaki néha rád, csak rád gondol...

Kozármisleny, 2004. 06. 25.