Egy magas sziklán állok. Olyan, mintha a világ tetején lennék. Tekintetem a végtelenbe vész. Körülöttem fák ezernyi formában, s ha letekintek, látom, amint a folyó tajtékzik medrében. A vízen a Nap sugarai finoman lépkednek, mint apró tündérek, meg ne botoljanak a víz fodrában. A szél táncoltatja a leveleket a fákon, míg ők méltóságteljesen hajlonganak a hallhatatlan dallamra. A Nap már lemenőben, s mégis fényesen ragyog. Az egész táj bíbor és arany színekben játszik, míg az aranyhíd is eltűnik a folyóról utat engedve a díszkíséretnek, mely a Holddal érkezik. Az est előfutára, az esthajnalcsillag már fent ragyog. Hajam gyengéden lobogtatja a szél, míg az arcomon lefolyó könnyeim felszárítják az utolsó napsugarak.
Körbenézek, s látom a rohanó embereket. Mindent befedett a csillagokkal díszített sötét bársony, s ők még mindig nem állnak meg. Nincs egy perc se, mikor fellélegezhetne a Föld. Hallom a mélyéről feltörő sóhajokat. A fák, s állatok egymás közt suttogják bánatát. Csak egy csoport nem akarja meghallani: az emberek. Ők, kik minden módon elnyomják a sóhajokat. Még magukban is. Ha néha mégis sóhajtanak, a lelkük legmélyéről tör elő, s minden fájdalmuk és küzdelmük benne. Most belőlem is előtör az a végtelennek tűnő pillanaton át tartó sóhaj, s közben megkönnyebbülök.
Lelkem egyre magasabbra száll. A szél lágyan belekap és finoman emel a fák fölé és fürdet felhőtengerekben. A folyó felett észrevétlen siklok. Majd ismét felemelkedem. A csillagok és a Hold fénye lidérci külsőt kölcsönöz, s árnyalakként suhanok leszállva a fák között, de boldog vagyok. Hallom a természet szavát, néma sikolyait, bölcs tanácsait. Befogadott. Míg az emberek kitaszítottak, ők átöleltek. A bánat illékony fátyola lehullt, s szemem immár örömkönnyektől csillog. Végre hazaértem. Végre szabad lettem. Egy lettem a természet végtelen sok szelleme közül. Ott vagyok a fákban, a gyökerekben, a szélben, mely arcod simítja, a lombokban, mely véd az esőben és a tűző napon, a fényben, mely világít, a tűzben, mely melegít, az ég felhőiben, melyek Álomvilágba röpítenek és a csillagos lepelben, mely éjjelente betakar. Mindenhol ott vagyok.
Látsz és érzel, s mégsem tudsz rólam. Most nézz körül és gondolj bele, hogy mindenben, mely körülvesz Téged: óv, táplál, vigasztal... ott vagyok. S velem együtt megannyi lélek. Talán már érzed azt a szeretetteljes melegséget, mely körülvesz. Mely bánatodban láthatatlan szárnyakkal átölel. Ha egyedül érzed magad, s szíved majd megszakad, gondolj a körülötted levő végtelen lélekre, akik Veled sírnak és mind nagyon szeretnek!