1.

Nagy Károly futása óta senki nem érezhette biztonságban magát a félelmetes magyaroktól. Berengár halála még tetőzte a bajt. A magyarok esküje, hogy bármi áron visszaszerzik elorzott kincseiket, Attila királyuk ősi jussát a frankoktól, Damoklész kardjaként lebegett a nyugat népeinek feje felett.
Amint a frankok kiürítették a Dél-Dunántúlt nemsokára rá a bolgárok foglalták el a területet. Így a magyarok és Bizánc közé egy erős állam ékelődött. Látszólag békességben éltek a magyarokkal. A gyepükben csend honolt. Európába jó időre viszonylagos béke és fegyvernyugvás köszöntött be. Még Nagy károly 811-es halála sem tudta a békét felborítani. Úgy látszott, mintha a magyarok is és a frankok is megfeledkeztek volna a kincsekről. Viszont a hamu alatt izzott a parázs.
Amint a bolgárok elhelyezkedtek és kialakult a végleges gyepű, a magyarokban feléledt a nosztalgia ősi jussuk iránt. Az első nagyobb kalandozásukat személyesen Csatabárd Alabárd vezette. A Bécsben székelő Uttrechti Hermann Burkus királyt hűbéri és vazallusi esküjére hivatkozva országán való felvonulási útvonal biztosítására kötelezte a magyarok fejedelme, Zsit-vatorok.
Uttrechti Hermann jobbnak látta, ha a magyarok átengedését választja, így simán, fosztogatás nélkül, megússza a harcias magyarok átvonulását.
832-ben egy hetvenhétezres csapásmérő osztaggal szélviharként zúdultak rá a magyarok a szászokra, s feldúlván városaikat, hatalmas pusztítást víve bennük végbe, a teméntelen mennyiségű hadisarccal és húszezer rabszíjra fűzött asszonnyal, tovább zúdultak egyenesen a frankokra.
A magukkal hurcolt asszonyokkal, lányokkal másodfeleségként bánva osztoztak, és teherbe ejtvén őket, személyi szolgálatukra osztották be őket.
A frankok, jövetelük hírére, félreverték a harangokat és sírva, Istenükhöz könyörögve zárkóztak be várfalaik mögé, bújtak templomaik sötét kazamatáiba. Az akkor uralkodó Büdöslábú Joachim maga állt zsoldosseregének élére és az Aechen előtti mezőn ütközött meg a magyarokkal. A csata végeztével hatvanezer frank harcos teteme borította a csatamezőt. A magyaroknak jelentéktelenek voltak a veszteségeik.
A városkapu megnyílt, és a csatából élve megmenekült, Büdöslábú Joachim selyempárnán hozta a város kulcsait a kapu elé léptető magyar vezér elé.
Csatabárd fehér lovával egészen Joachim elé lépett és kihajolva a nyeregből, kezét hűbéri csókra nyújtotta a frankok királyának. Joachim könnyes szemekkel borult a marcona hadúr kézfejére, és könnyeivel áztatta a frank vértől csöpögő kezet. Csatabárd lovagló ostorával felemelte a frankok királyának állát és könnyben úszó szemeibe nézve kaján vigyorral felszólította, hogy vezesse őt Attila elrabolt kincseinek nyomára. A király feltápászkodott térdepeléséből és kezében a párnára helyezett kulccsal némán elindult az aecheni székesegyház kincstárába. Csatabárd és vezérei fehér lovaikon némán lépdeltek a síró, jajveszékelő nép sorfalai között egészen a templomig.
A templomajtóban a főapát megállította őket és Jézus nevében kérte, hogy fegyver és ló nélkül lépjenek be isten házába. Csatabárd megrökönyödve nézett rá.
– Mit makog ez a majom itt nekem? – fordult tolmácsához. A tolmács fordította az óhajt. Csatabárd elvörösödve ostorával az agg főapát arcába vágva így ordított.
– Meg akarsz szégyeníteni engem, a győztes hadurat, te patkány? Ki vagy te, hogy megfosszál engemet lovamtól és fegyveremtől? Ezt még a magyarok nagyfejedelme Zsitvatorok sem merte volna megtenni velem, az elsőszámú hadúrral szemben, nemhogy egy ilyen jöttment pápista...!
A főpap arcán kiserkent a vér. Szemét elborította a könnyel áztatott vér. Kézhátával letörölve a vért arcáról, megismételte kérését. Ettől Csatabárd begerjedt és végképp elvesztette türelmét, ostorát lasszóként a főpap nyaka köré tekerve, maga után húzva azt, a harcosai által sarkig nyitott templomajtón kíséretével belovagolt a szentélybe.
A templomban szorongó, térdeplő népség sírva, zokogva, térden csúszva könyörgött életéért. Csatabárd fellovagolt az oltár elé, és szembefordulva a tömeggel, talpra állította a lovagló ostor végén csüngő főpapot.
– Most pedig vezess Attila kincseinek nyomára! – szólott és ellentmondást nem tűrően leszállt lováról, kantárját a város polgármesterének kezébe nyomva megindult a kincstár felé. A remegő lábú főpapok és a kincstárnok kinyitották a nehéz, vasalattal ellátott kincstárajtót. Csatabárd megállt a kincsekkel teli helység közepén és fejével intett fő-hadsegédjének, hogy adja kezébe Attila, az isten ostorának, kardját. A főhadsegéd kiemelte az aranytokból isten kardját és Csatabárd kezébe adta azt. Csatabárd, kérdőn nézett körbe és Attila koronáját reklamálta. A főpap sírva bizonygatta, hogy a korona nincs meg.
– Hova rejtettétek? Egy óra gondolkodási időt adok nektek! Ha nem kerül elő addig a korona, akkor feldúljuk Károly szarkofágját és kidobáljuk a sírból bűzös csontjait. A kutyák elé vettetem azokat! És jaj lesz nektek, ha ott sem leljük! Addig dúljuk Európát, amíg a korona vissza nem kerül jogos tulajdonosához: a magyarok királyához! – zengte és intett, hogy rakodják társzekerekre a teméntelen kincset. Amikor végeztek a kincstár kitakarításával letelt az egy óra, de a korona csak nem került elő.
Csatabárd így szólt a főapáthoz – Beszélj hát, te hitvány csuhás! Hová rejtettétek a koronát?
A főpap csak ingatta a fejét.
– Rendben van, nyissátok fel a szarkofágot, szórjátok ki a csontokat és ha ott sem leljük a koronát, akkor háromnapos szabadrablást engedélyezek.
Így is történt, de legnagyobb meglepetésükre a szarkofág üresen tátongott. Csatabárd ezen annyira felbőszült, hogy menten kivágatta a főapát nyelvét.
Ezzel kezdetét vette a háromnapos szabadrablás. Aki ellenállt azt a harcosok felkoncolták. Égtek a házak, égett a templom. Harmadnap este a főtéren hatalmas máglyát rakatott a szent könyvekből, miseruhákból és az összefogdosott papokat a máglyára ültetve alágyújtatott. Az égig érő lángok lobogása kísérte a városból kivonuló magyarokat. A nép sírva könyörgött Istenhez, hogy minél előbb vigye őket innét, minél távolabbra.
A város kapujában egy szőrcsuhába öltözött barát állta útjukat és kérte, hogy vezessék a fővezér elé.
– Aztán minek te pondró? Mit tudnál te mondani a mi urunknak? – kérdezte Tulok százados felbőszülten, de legnagyobb meglepetésére a csuhás magyarra váltotta a szót, s így kérlelte.
– Százados, én tudom, hol van a korona! Vezess a fővezér elé!
A századosnak leesett az álla, és morgolódva vezette a kapun kilovagló Csatabárd elé.
– Uram, ez a csuhás azt állítja, hogy tudja, hol van a korona!
– Nocsak, lássuk, mit tudsz te féreg? – emelte fel lovaglóostora nyelével a csuhás lehorgasztott fejét. Meglepetésében kigúvadtak szemei. A csuhában Juliánusz barátot, a kündü gyóntató papját ismerte fel.
– Atyám, te itt?
– Igen, én itt! Zsitvatorok nagyfejedelem megbízását teljesítve fűrkészként éltem e falak között hét évig. Amit kellett megtudtam: a nagyságos Attila király koronája Rómában van, a pápai kincstárban. Még maga Károly adta ajándékba a pápának, mert égette a kezét. Nem merte a fejére tenni, mert félt, hogy megfogja Attila átka. Rómába kell mennünk a koronáért vezérem!
Csatabárd örömében leugrott a lováról és ölbekapva diadaltáncot lejtett vele, miközben össze-visszacsókolta a megilletődött papot.
– Ó, drága papocskám, Juliánusz atyánk! Ennél nagyobb kincset nem is kaphattam volna! Attila koronája! Irány Róma! – adta ki a parancsot és a sereg a rabszíjra fűzött újabb harmincezer rabszolgával elindult Itália felé. Útjukat égő városok füstje jelezte. Rómát azonban soha sem érték el. Az Alpok hágóin már nem tudtak átkelni, így a telet a mai Svájc egyik legszebb völgyében töltötték. Olyannyira megkedvelték a kies völgyet, hogy a sereg fele asszonyául véve a rabnőket, ott maradtak örökre. Testvériesen megosztoztak a kincseken, és búcsút véve a főseregtől örökre megtelepdtek
Csatabárd a negyven ezresre csökkent sereggel és társzekerekre rakott arany kincsekkel nem reszkírozott meg egy Róma elleni hadjáratot. Így Burkusországon át hazatértek magyar földre.



2.

Etelközben, ebben az időben felgyorsultak az események. A Palánkváron székelő Kukulkán hétszáz ezresre gyarapodó magyar népével és annak százhúszezerre rúgó modern, s elrettentő fegyverekkel ellátott seregével a térség meghatározó tényezőjévé vált. Lényegében ő és népe töltötte be a mérleg nyelvének szerepét. Viszont elérkezett a 852-es esztendő, amikor is lejárt a kabaroktól ötven évre bérbe vett Etelköz és Levédia bérleti szerződése. A szerződés meghosszabbításának reménye halványodott. A térségben objektív okokból akkora átrendeződés kezdődött, mely a Kazár birodalom felmorzsolódásához és részekre szakadásához vezetett. Délen a törökök (türkök) nyomultak előre, még a hatalmasra növekedett ruszok Kievi és moszkvai fejedelemsége harapófogóba fogva Kazáriát, annak összeroppantására készült.
Ilyen körülmények között ült össze Kotormány kazár kagán és Kukulkán magyar kündü sorsdöntő tanácskozására. A 852-es év április havában kezdődő tanácskozáson fontos dolgokról kellett dönteniük. Palánkvár hatalmas, soktornyú fapalotájának tanácstermében Kukulkán, Rúfus, a hazarendelt Naparcú, Chach Mool, Zengő Hárfa és a Kárpáti Magyarország nagyfejedelme Zsitvatorok várta tanácskozásra a kazár főkagánt, az úz fejedelmet és a két besenyő fejedelmet.
Nagy volt a tét. Menni, előre vagy hátra vonulni, vagy beolvadni a ruszok olvasztótégelyébe. Ez viszont a magyar nép örökre való eltűnését jelentette volna. A bőséges étkezés után voltak már és a hatalmas tanácsadó asztalon csicsás, kumiszos, mézseres kancsók és bőr ivókupák álltak a szomjukat oltó tanácsurak rendelkezésére.
A tanácsterem hatalmas, vasalt tölgyfa ajtaját magukra zárták, és sehol egy fül nem volt, aki kifürkészhette volna az ott elhangzottakat. Az ajtókat lézerfegyverrel ellátott megbízható testőrök őrizték. Kukulkán vitte a szót. Csicsáskupáját vastag ajkaihoz emelve jót húzva belőle, így szólt az egybegyűltekhez.
– Testvéreim, véreim, magyarok és nem magyarok! Sorsdöntő és végleges tanácskozásra gyűltünk itt ma össze. Ilyen alkalom ritkán adódik a történelemben, amikor egyszerre van jelen az őshaza (Magna Hungária), az etelközi és levédiai magyar és csatlós népek, valamint a kárpáti Magyarország népeinek vezető rétege. Ma itt eldől, hogy maradunk vagy vándorbotot fogva kezünkbe elindulunk a népek országútján. Senkit sem kényszerítek a maradásra. Senkit sem presszionálok a távozásra. Viszont be kell látnunk, hogy a térségben a beolvasztás veszélye nélkül nem élhetünk tovább. Lehet, hogy véres háborúk által még tíz húsz évig elidőzhetnénk itt, de a hatalmas szláv túlerő és népességbeli több milliós fölény, lassan elsöpörne bennünket. Én így látom a jelent és a távolabbi jövőt. Felszólítalak egyenként benneteket, hogy fejtsétek ki véleményeteket ez ügyben nemes uraim, hadurak és fejedelmek. – mondta Kukulkán, és befejezve a felvezető beszédet, kiitta maradék csicsáját, széles kézhátával megtörölve hatalmas bajuszát, kíváncsian várta a fejedelmek hozzászólásait. Először Chach Mool emelkedett szóra.
– Kedves apám és testvéreim! Az őshaza, Mogória vagy ahogyan errefelé mondjátok Magna Hungária üdvözletét, hozom nektek. Mi ott Boldogvölgyben a krisztusi eszme bűvöletében élve boldogságban és jólétben éljük hitéletünket. A legszentebb eszmét: a tudás és a művészetek elsajátításáért, a hit és a szeretet eszméjének a valóságban való megélését mindennapi gyakorlattá tettük.
Azonban nekünk is gondjaink vannak. Népességünk egymillióra növekedett és kicsi lett, összezsugorodott életterünk. Apám ezelőtt négyszáz évvel, az első kirajzáskor azt az ígéretet tette, hogy ha a kirajzó népet letelepíti Kárpátiában, akkor a második kirajzással az időközben felszaporodó népességet bevezeti az új hazába. Most már a helyzet súlyos, az idő sürget. Népességrobbanással fenyegeti Magna Hungáriát. Ha éveken belül nem vezetjük ki a lakosság felét, akkor kénytelenek leszünk Kína felé nyitni, és beolvadni a kínaiak olvasztótégelyébe. Ezért kérem apámat, hogy rendelje el a harmadik kirajzást Magna Hungáriából. Sajnos a második kirajzással nem csökkent a népesség létszáma a kellő mennyiséggel, így mindenképpen el kell rendelnünk a szervezett kitelepülést az őshazából. – Fejezte be mondandóját Chach Mool. Kukulkán tanácstalanul nézett Rúfusra.
– Mit szólsz ehhez, mint főparancsnok és főstratéga, kedves barátom? Van valami ötleted ezzel kapcsolatban? – Rúfus homlokát ráncolva így válaszolt.
– Kedves barátom, Kukulkán kündü, és barátaim itt a teremben! Nekem mint főstratégának régóta megvannak a harmadik kirajzásra vonatkozó terveim. Teljes hadműveletet dolgoztam ki vezérkarommal karöltve egy kirajzásra.
– És megvan a kirajzás célállomása is? – vetette közbe Kukulkán érdeklődve.
– Természetesen barátom! Megvan a hely is és az idő is. A harmadik kirajzás 853 tavaszán kezdődik és 855 nyarára fejeződik be.
– És, hol lesz az átmeneti célállomás, merthogy a végső cél az Kárpáti Magyarország lenne, ha jól gondolom – mondta aggódva Chach Mool.
– Nézzed testvérem, ahogy kedves nagybátyád és barátom Kukulkán küdü az első és második kirajzással előbb Etelközbe majd Kárpátiába telepítette népünket, így a harmadik kirajzással egy átmeneti országba kell letelepednetek.
– És mi legyen ez az ország? – kérdezte feszülten Chach Mool.
– Ez az ország félúton van Etelköz és Magna Hungária között, az Altáj által keletről védett hatalmas síkságon, dúsfűvű legelők és folyók által öntözött óriási lakatlan területen: a kazakok földjén. A több millió négyzetkilométeres területet, talán ha százezres bennszülött, nomád lakosság lakja. A kirajzó négy-ötszáz ezres magyar lakosság simán elfoglalja vér nélkül a területet és idővel magába olvasztja az ottani lakosságot. Ha nem így történik, akkor pár száz évig elkülönülten éltek ott, amíg el nem jön az ideje a negyedik kirajzásnak.
– Nos, mit szólsz ehhez kedves fiam? – kérdezte Kukulkán Chach Moolt.
Ő így válaszolt.
– Kedves apám, nagybátyám és Rúfus. A terv mesterien van előkészítve, ebben nem kételkedem. Egy kérdésem van csak, ki vezeti a harmadik kirajzást? – Kukulkán így válaszolt neki.
– Természetesen te vezeted a kirajzást. Az őshazában maradnak fiaid és törzsed. Ők uralkodnak ott, amíg népünk végleg nem egyesül.
– Hol apám, hol?
– Ezt csak Itzamná, a teremtő isten tudja megmondani, de ő most hallgat. Lehet, hogy beviszlek benneteket Új Hungáriába, a Kárpátok ölelte tündérországba, de az is lehet, hogy Kazakföldön egy olyan erős országot alapítunk, ahová a környező népek szorításából, Magna Hunáriából is, de Kárpát Magyarországról is vissza tudunk vonulni. Kell az ős és az új haza között egy stratégiai áteresztő pont, ahova mindig vissza lehet vonulni, megerősödni és kirajzani.
– Értem apám, és elfogadom az érveket! – mondta Chach Mool és helyet foglalva lehörpintett egy kupa kumiszt. Zsitvatorok emelkedett szólásra.
– Tisztelt uraim, vezérlő fejedelmek és vezérek! A kárpáti Magyarországon kétségbeejtő a helyzet. A maroknyi, a környező népektől teljesen elütő magyar nép veszélyes szorításban él. Mindenütt mohó sakálnépek neheztelnek ránk, hogy gyengeségeinket kihasználva széjjeldarabolják országunkat. Úgy várjuk Kukulkán főkagánt és kündü urunk felmenő seregét, mint zsidók a Messiást. Tulajdonképp örülnünk kell annak, hogy itt keleten megérett a helyzet a kimozdulásra. Ha apánk a harmadik kirajzás mellett dönt, akkor mi tárt karokkal várjuk etelközi testvéreinket. A hatalmas Kárpát medence térsége több milliós magyarságot tudna befogadni. Mi csak egy ötödét, az ország közepét uraljuk. Várunk benneteket és harcosaitokat, hogy együttesen csapást tudjunk mérni a bolgárokra, Bizáncra, a frankokra és a morvákra. Ez az én meglátásom uraim! – fejezte be hozzászólását Zsitvatorok.
Kukulkán széjjelnézett az asztalnál ülőkön és bíztatásul csicsás bögréjéért nyúlt. Tokány Okány a saját és Ipoly Murza törzse nevében kért szót.
– Tisztelt jelenlévők, uraim és barátaim! A mi két törzsünk, véneink és haduraink által arra az elhatározásra jutott, hogy kétszázhúszezres lélekszámunkkal, mi visszamennénk az újonnan alakuló Új Hungáriába, kazak földre Szeretnénk minél közelebb lenni az őshazához, Krisztus urunkhoz, nem pedig egyre távolodni. Nekünk nem jó itt. Mi nem akarunk már harcolni, vérrel szerezni országot magunknak, véres csatákban elvérezni hódító szlávok, frankok és törökök fegyvereitől. Mi a szent békét, Istent és Jézust akarjuk szolgálni. Népünk az áldozó papok, táltosok és sámánok törzseiből áll. Szeretnénk megőrizni a magyar nép ősi nyelvét, tudását, kultúráját, hitét és művészetét. Kérlek, hogy engedj minket vissza keletre, nagyúr!
Kukulkán megdöbbent ekkora elszántság láttán és Rúfusra tekintve így szólt.
– Mi a véleményed barátom?
– Örömmel veszem a felajánlkozást. Mivel én felelek stratégiailag a harmadik kirajzás összehangolásáért, így Chach Mool vezetése alá rendelem a két törzset, és elindítjuk őket keletre. Jó
lesz ez így, urak?
– Kitűnő, nagyon jó! – harsogták a jelenlévők.
– Így most már öt törzsre olvadt a Kárpát Magyarországba kirajzó népesség – mondta Kukulkán és sokat sejtetően nézett a fészkelődő Lepsény és Lébény fejedelmekre. Lébény állt fel és szemeit lesütve így szólt.
– Kedves apánk, nagy és hatalmas Kukulkán kündü. A mi két törzsünk szeretne az orosz sztyeppéken maradni. Mi nem akarunk bemenni Kárpáti Magyarországra. Jó nekünk itt is!
Kukulkán megrökönyödve nézett rájuk.
– De ez azt is jelenti, hogy beolvasztanak benneteket a szlávok. Elvész a magyarságotok!
– Uram, ne félts minket! A szlávoknak meghagyjuk Etelközt és a Káma folyó mentén felvándorolunk Mari földre, az Ural völgyeibe. Az a lápos, mocsaras, vizes legelős terület nem kell a szlávoknak.
Kukulkán töprengve emésztette a hallottakat és egy kancsó kumiszt gördített le száraz torkán. Ettől kissé megerősítve az öntudatát így szólt a jelenlevőkhöz.
– Mindenkinek szabad akarata van. Minden törzs úgy cselekszik ahogy a túlélési érdekei megkívánják. Elengedlek benneteket. Pénzt és kincseket adok nektek, javakat, állatokat és eszközöket ugyanúgy osztok nektek is a javakból, mint az Új Magyarországba induló három törzsnek. Testvérek vagyunk valamennyien. Egyet kérek: bármikor az elkövetkező idők folyamán valamelyik testvéretek bajba kerül segítsétek harcosaitokkal, pénzzel, élelemmel, vagy úgy, hogy helyet adtok a bekéredzkedőknek. Ez az egy kérésem van felétek. Ugyanígy fogunk mi is tenni Kárpáti Hungáriában. Azt akarom, hogy a magyar nép egyaránt otthon legyen Európában és Ázsiában. A mi hazánk a nagyvilág. Van-e még hozzászólás?
Dongalábú Karak úz vezér emelkedett szólásra.
– Mi maradnánk kazár uralom alatt, itt Levédiában, ha elengedsz bennünket, uram! Ez lenne a szerény kérésünk feléd. Engedj visszamaradni minket uram!
– Kérésetek meghallgatásra talált: maradhattok!
A besenyők vezérei Mádli és Varkocsa emelkedett szólásra.
– Nagyúr! Mi a törökkel tartanánk, ha megengeded. Rengeteg a rokonságunk a vegyes-házasságok által. Mi nem akarunk a több száz évvel ezelőtt nyugatra vándorolt őseink után menni. Maradnánk mi is.
– Rendben van, maradjatok! – mondta Kukulkán és széjjelnézett a jelenlevőkön. A huszonéves Álmos fejedelem állt fel és a megmaradt három magyar törzs nevében így szólt.
– Kukulkán főkagán, kündü úr! Mi kitartunk melletted és Zsitvatorok hívásának engedve Kárpáti Magyarországba, bemennénk veled.
Kukulkánt meghatotta a magyarság magjának hűséges ragaszkodása és így válaszolt nekik.
– Elfogadjuk a felajánlást és Rúfus parancsnoksága alá rendellek benneteket. Ő szervezi meg a harmadik kirajzást. Mi a meglátásod Rúfus? – nézett barátjára. Rúfus kész volt a válasszal.
– Barátaim! A harmadik kirajzás keletre, nyugatra és északra előre megtervezett útvonalakon és katonailag biztosítva máris tervezés alatt van. Törzsem kidolgozza a stratégiai terveket és májusban megindulunk. Úgy tervezem, hogy szeptemberre kiürítjük és átadjuk Kazáriának Etelközt és Levédiát. Én Kukulkánnal és Álmos három törzsével maradok. Beviszem őket Erdélybe a székely-magyarokhoz. Ott megerősödünk, és idővel bemegyünk Kárpát-magyarország közepébe.
Addig is míg Erdélyben erőre kapunk, három elrettentő csapásmérő osztagunkkal Zsitvatorok megsegítésére ki-kicsapunk a morvákra, megsarcoljuk Bizáncot, és ha nem adja ki önként a pápa a koronát, akkor Rómát is feldúljuk. A stratégia az, hogy rettegésbe tartsuk Nyugat-Európát. Vérrel és fegyverrel vívjuk ki tiszteletüket a magyarok istene iránt. Ha már eléggé megdolgoztuk őket, akkor bevonulunk végleges hazánkba, és virágzó édenkertet hozunk létre Európa közepén. Így akarja ezt Itzamná a teremtő isten, így akarom én Kukulkán az isten földi helytartója a magyarok védőkarja, és remélem így akarjátok ti is. Válaszoljatok egyenként egyetértetek-e az isteni tervvel. – szólította fel a vezéreket Kukulkán és ők egy emberként igent, mondtak a tervre. Ekkor Kukulkán egy arany tálat hozatott, melyen egy hatalmas kitárt szárnyú turulmadár volt kidomborítva csőrében egy keresztet tartva. Kukulkán elővette acéltőrét és csuklóján megvágva az eret, belecsurgatta vérét a tálba. Így tettek a többiek is. Miután megtelt a tál, így szólt.
– Most pedig Krisztus kelyhébe töltjük vérünket, és sorra iszunk belőle. Így pecsételjük meg örökre a minden magyarok törzsszövetségét. Ez jelenti örökös örökké összetartozásunkat – mondta, megtörölve Krisztus kupáját sorra ittak a vérből. A tanácskozást hatalmas lakoma követte, melynek tetőfokán érkezett meg a kazár főkagán Karakószörcsög.
A lakoma csúcspontján Kukulkán ünnepélyesen visszaadta az ötven évre bérelt területeket a főkagánnak. Karakószörcsög meghatott szavakkal köszönte meg a nemes gesztust.
– Barátaim, testvéreim, nemes szívű Kukulkán! Meghatottan és egyben fájó szívvel veszem újra tulajdonba a nektek ötven éve bérbe adott területeket. A két nép, barátságban és egymás segítésében élte az együtt töltött időt. Népünk örökre megőrzi emléketeket. Szívem eszerint most sem engednélek el titeket, de a szükség rávisz. Hamarosan széthullik a nagy kazár birodalom és megmaradt népemmel, a fajtiszta kazárokkal Etelközbe és Levédiába szorulunk vissza. Félek, hogy ha elmentek, akkor támasz nélkül maradván összeroppantja a birodalmat a szláv-török harapófogó. De hát ez az élet rendje. Nektek küldetésetek van és nem tartóztathatlak fel benneteket. Mit kívánhatnék nektek az útra: szép hazát, dús fűvű legelőket és gazdag réteket. Ég veletek barátaim! – fejezte be a tósztot, és fenékig itta kumiszos poharát. A magyarok és a meghívott vendégek úgyszintén követték példáját. Kukulkán emelkedett szólásra. Szemei a tetemes mennyiségű kumisztól és mézsertől befelhősödtek, orcája kipirult. Hatalmas bajszai remegtek, amikor összeölelkezett Karakószörcsöggel. Az ölelésből kibontakozva így szólt:
– Testvérem, Karakószörcsög főkagán! Népem most útra kel. Egy része visszatér Ázsia belsejébe új hazát foglalni a kazakok földjén. Én három színmagyar törzzsel bemegyek Erdélyországba, hogy onnan felerősödve végleg átmenjünk Kárpáti Magyar honba. Két törzsem felfelé a Volga partján a marik földjére tart hansi és mansi testvéreink, rokonaink közé a Káma folyó völgyébe. Látod, mi is szétszórattunk.
– De ti szabad akaratotokból váltatok széjjel, testvér! – zokogta Karakószörcsög Kukulkán vállára borulva – Legalább te maradnál mellettem egy csapásmérő osztaggal, hogy simán bevonuljunk Etelközbe. Félek, a ruszok szétszórják népemet... – zokogta. Kukulkánt meghatotta a kagán őszinte bánata és egy javaslatot tett neki.
– Látom, bajban vagytok. Meghánytuk vetettük vezéreimmel a dolgokat és úgy döntöttem, hogy amíg a magyarok szétválása és új szálláshelyeiken való elhelyezése megtörténik, én, ha te is úgy akarod, a harmadik kirajzás központjában Palánkváron időzök pár évtizedig. Egy csapásmérő osztagot magamnál tartok. Ezzel azonnal elérem a keletre bevándorlókat, a mari földre vándorlókat és az Erdélybe betelepülőket is. Vigyázó szemeim rajtuk tatom, és a kezdeti nehézségek leküzdésében segítem véreimet.
Mivel itt székelek Kazária közepén, senki nem mer újat húzni veletek. A védelmem alá vonom népedet, de csak Etelközre és Levédiára terjed ki védelmi hálóm. Sajnos le kell mondanotok az északi és északnyugati szálláshelyeitekről mindörökre. Minél előbb ki kell vonnotok népeteket, mielőtt még legyilkolnák őket a szlávok. Ezt tudom nektek felajánlani. Álmos alá rendelem a három magyar törzset és fiával Árpáddal együtt meg kell szervezniük a harmadik kirajzást Erdélybe. Ígérem, amikor a második honfoglalás ideje eljő, én bemegyek Erdélybe és levezényelem a végleges honfoglalást. De addig óvom a kazakok földjére induló pionírokat, az új honfoglalókat és a mari földre indulókat is. Természetesen a kazárokat is védelmem alá vonom ameddig hatalmam, kiterjed. Jó lesz ez így, testvér?
– Nagyon jó! A számból húztad ki a szót nagyuram. A kazárok örökre hálásak lesznek neked és népednek ezért a nemes gesztusért! A kazárok istene áldjon érte uram! – harsogta Karakószörcsög és örömében táncra perdült a nagyterem közepén. A magyarok vezérei és az úzok, besenyők sem voltak restek. Összekapaszkodva járták a kalinkát, majd az előkerült vak zenészek balalajka muzsikájára a vigalom a tetőfokára hágott. A mulatság közepén behoztak egy rúsz fogoly tangóharmonikást és az aztán rázendített a Katyúsára. Több sem kellett a garatra jócskán felöntött Kukulkánnak, a tárgyalóasztal tetejére felugorva bőszen kezdte járni a guggolóst... a többiek ettől felbátorodva körbe táncolták az asztalt. Először összekapaszkodva kólóztak, majd Kukulkán guggolósán felbátorodva ők is el kezdték járni a guggolóst. Vad tivornyába torkollt a mulatság.
Éjfélbe nyúlt a vigalom, amikor elfáradva nyugovóra tértek a tanácsurak. Új nap várt rájuk, új kihívásokkal és sorsfordító feladatokkal megtűzdelve.
Így ért véget a magyarok harmadik kirajzását eldöntő és mesterien megtervezett hadműveleti tanácskozása. Mindenki elégedetten távozott. Húsz évre biztosítva volt a térség békéje. Hogy mi lesz ezután? Azt bízzuk a sorsra és Itzamnára, a teremtő istenre!

3.

A sorsdöntő tanácskozást követő évek a magyarság három irányban történő kirajzásával és új szálláshelyek, gyepűk meghódításával és berendezkedéssel teltek el. A terv isteni mivolta mutatja, hogy a három égtáj felé való kirajzással bármilyen megsemmisítő csapás is érné valamelyik égtájon szállást foglaló és országot alapító népcsoportot, a másiktól és a törzsnéptől mindenkor segítséget kaphat és remélhet. Ha ennek ellenére valamilyen objektív okból teljesen kipusztítanák az egyik vagy másik magyar népcsoportot, akkor az őshazában lévő szuperfegyverekkel védett génbankból az elpusztított népesség újrapótlására megfelelő emberanyagot kapnak. Erre majd a tatárjárással és törökdúlással nagy részben kipusztított Kárpáti Magyarország esetében látunk jó példát. Itt fog beigazolódni Nagy Kukulkán Vezérlő fejedelem zsenialitása. Itzamná méltán büszke lehet istenfiára.
Az Álmos kündü (nagyfejedelem) által levezényelt erdélyi betelepedés hét esztendeig tartott. A kétszázezres magyar lakosságot jószágostól, házastól, eszközöstől, asszonyostól, borjastól, gyerekestől mind egy szálig bevitték Erdélybe.
Álmos szálláshelyét Tordaaranyoson rendezte be. A helység jól védhető helyen épült ki. Palánkvára hatalmas méteres vastag bükk és tölgyfa gerendákból készült. A külső sáncokat szívós boronafalként a legkeményebb éger és vörösfenyő gerendákból rakták. A belső palánksánc és a külső boronafal közé méteres terméskövekből és földből raktak tömedéket. A védmű bevehetetlennek bizonyult. A székhely háta a Tordahegynek támaszkodott, jobbról az Aranyos patak védte. A sáncokat hatalmas vizesárokkal vették körbe, melyet az Aranyos patak felduzzasztásával három méter magas vízszintre emeltek. Csak egy csapóhídon lehetett bejutni a városba. A hidat, veszély esetén, bármikor fel lehetett húzni csörlőkkel úgy, hogy egy légy sem tudott berepülni a városba.
Álmos a három törzset a síkságon telepítette le, hatalmas területeket osztva nekik. Lényegében testvéri szövetségben éltek egymással, hiszen hadseregük, a két egyenként ötvenöt ezer lelket számláló csapásmérő osztag (gyorshadtest) Álmos fia Árpád fővezér (gyula) parancsnoksága alatt az egész Székelyföldet és Erdélyt védelmezte.
Árpád, Alba Julia néven (Gyulafehérvár) bevehetetlen erődítményt építet ki a városban. Azzal különbözött Aranyostól, hogy itt a katonafeleségek, családtagok lakásai mellett hatalmas laktanyák épültek, a katonaság elhelyezésére. A város alatt elterülő több ezer négyzetméteres síkságon gyakorlóteret rendeztek be a hadmozdulatok és fegyverfogások, harci cselekmények begyakorlására.
A székely-magyar őslakossággal békés egymás-mellett éléssel léteztek. A székelyek a dákóromán vad hegyi mócok bezúdulása ellen védték a regát hágóit, valamint a moldvai havasok felől vigyázták a Kukulkán kazáriai szálláshelyével és Palánkvár nevű székhelyével való közvetlen összeköttetést jelentő magyar utat.
Ezt a négy méter széles gránitkockákból lerakott hadiutat Kukulkán parancsára kezdték el kiépíteni kárpáti Magyarország felé felvonulási úrvonalként a lakosságot szállító társzekerek, a marhacsordák és lovak számára. Kukulkán húsz évi kazáriai időzése alatt elkezdték Palánvárról Bokharáig kiépíteni a kettes számú hadiutat és be is fejezték azt. Ugyanezzel egyidőben a kazakföldön Chach Mool általalapított Nova Hungária (Új Magyarország) felől is elkezdték a hadiút kiépítését Bokharáig. Ez a mesterien kiépített hadiút-rendszer vált a máig is emlegetett Selyem út középső szakaszává. A Kínából érkező kereskedelmi karavánok Magyarváron léphettek rá a magyarok által ellenőrzött, rablóktól védett biztonságos hadiútra, melynek használatáért áruval fizettek útvámot a magyaroknak.
Hetvenhét kilométerenként karavánszerájokat építettek a kereskedők pihenésére és tisztálkodásának elvégzésére szolgálva.
Az útvám vált a későbbiekben a magyarok legfontosabb bevételének alapjává. Erdélyből viszont hatalmas sókaravánok indultak Kínába és Indiába a visszáruval. A sóvámból is óriások voltak a bevételeik. Kukulkánnak a figyelme kiterjedt az északkeletre felvándorolt két magyar törzsre is. Évente kétszer indultak szemlészek és kereskedők árukkal megrakodva magyar testvéreik földjére. Kukulkán fegyverekkel, élelmiszerrel, sóval és ruházattal segítette őket.
Kukulkán központi szerepe elvitathatatlan a magyarság történelmében. Azonban a létszámfölényben lévő Kievi és moszkvai ruszt nem tudta ő sem feltartóztatni. A harminc-negyven milliós népesség végülis elözönlötte a nagy Kazária földjeit, és három részre szakította a birodalmat. Egy része Kiev alá, másik, nagyobbik része Moszkva, míg agy három-négyszázezres rész, a törzsállomány, Kukulkán védőpajzsa alatt Etelközben küzdött létéért és fennmaradásáért.
Ezalatt Kárpáti Magyarországon is élethalál harcot vívtak a magyarok a környező kis és nagyobb sakál-népek ellen. Szép Maszk a Dunántúlt védte és Fehérvárott épített ki erős védművekkel felszerelt székhelyét, melyet később Alba Regia-ként is emlegettek.
Északon az Abák védték testvéri szövetségben határainkat. Az erdélyi mezőség és a Tiszántúl lápos, mocsaras, nedves legelőkkel szabdalt hatalmas mezőgazdasági területein egyaránt osztoztak a magyarok, besenyők, úzok itt maradt töredéknépei és a gyér dák, szláv őslakosság. Virágzó mezőgazdaságot alakítottak ki. Annyira dúsan termett a vidék, hogy az egész Kárpát medence lakosságát ellátta gabonával és élelemmel. A Duna-Tisza köze a bolgárok fennhatósága alá tartozott, míg a délvidék a fekete besenyők és szerbek életterének adott helyet. Innen viszont állandó rablótámadások érték a békés földművelésből és állattenyésztésből élő honfoglaló magyarságot. Elérkezett az idő a végleges második honfoglalásra.
872-ben aztán gyors fordulatot vettek az események. Hirtelen elhalálozott Karakószörcsög Kazár nagykagán. Utódja Kovrat már csak a kagán (fejedelem) címet viselhette, hiszen a nagybirodalom széthullott. Kukulkán még részt vett a pajzsra-emelési szertartáson, aztán kiadta a parancsot az Erdélybe való bevonulásra. Az addigra kiépített és mesterien üzemeltetett, karbantartott hadiúton két hónap alatt betelepültek Erdélybe. Csak az útőrséget és vámszedőket hagyták hátra, hiszen a hadiutak magyar tulajdonban maradtak, és ezer évre kifizették a földbérletet Kovratnak. Kovrat ebből a hét társzekér Kukulkán aranyból tartotta fenn zsoldoshadseregét, mellyel maroknyira zsugorodott országát védte ellenségeitől. Ugyanígy vette meg a hadiutak és a és a hozzá tartozó földek tulajdonjogát a bokharai emírtől, Kolcsak Karatálytól örökáron. Lényegében a térség összes népének érdeke volt, hogy a magyar út (Selyem út) használható állapotban, semlegességet élvezzen.
875-ben hagyta el testőrségével és kincstárával együtt Kukulkán Palánkvárat. Könnyezve búcsúztak tőle a térség uralkodói. Kivétel nélkül mindannyian kézcsókra járultak elébe, majd utána saruit illették hűbéri csókjukkal.
875 május hetedikén lépte át az utolsó magyar is Moldva és Erdély határát. Ezzel lezárult a harmadik kirajzás.
Elkezdődhetett a második honfoglalás megtervezése és végleges kivitelezése. Kukulkán Tordaaranyoson rendezte be főhadiszállását a nagyfejedelem (Álmos) palotája mellett újonnan emelt palotában. A palota tetejét aranylemezekkel fedték és egy Chach Mool szobrot állítottak oromzatára. Minden élőlény tudta, hogy a palotában isten földi helytartója a nagy Kukulkán lakik.
Berendezkedvén a palotában Kukulkán négy hónapig tartó szemleútra indult. Felkereste az új hazában élő törzseket és elkezdte lerakni a tíz magyarok törzsszövetségének alapjait.

4.

Erdélyben az Etelközből betelepült Három-magyarok: Megyer, Tarján és Jenő törzsek Álmos, Előd és Ond vezetésével szövetséget alkotva foglaltak szállásokat. Mivel Kukulkán napi kapcsolatban volt vezetőikkel tudta, hogy mennyire számíthat rájuk és mekkora harci erőt képviselnek. Szemleútja során először a Három-kabarok törzsszövetségét kereste fel északon. Ők szorosan együttműködve a magyar törzsekkel Aba Abasár fejedelmük révén megbízható szövetségesnek számítottak. Ide indult Kukulkán a Huszton székelő kabar-magyar fejedelem várába, megszemlélni a Felvidéket. Az északi kaput jelentő huszti boronavárban Zemplén unokája Zajta tartotta udvarát. Kukulkánt fejedelmi pompával fogadták.
A boronavár figyelőtornyain fehér sasos zászlókat lengetett a szél. A fehér volt a kabarok színe és a kerecsensólyomszerű kistestű sasmadár a címermadaruk. A várnép a a várkapu előtti réten sorakozott fel ünnepi öltözékbe és kalaplengetve, hosszantartó hurrá-hurrá köszöntéssel fogadta a fehér lovon lépkedő aranyvértben feszítő hatalmas termetű Kukulkánt és hetven tagú kíséretét.
Maga Zajta fogadta őt sóval és kenyérrel, úgy ahogy illik. Kukulkán, szokása ellenére, leszállt lováról és magához ölelte az első kabar törzs főnökét. A várnép ujjongott. A hatalmas gerendákból ácsolt kapun belépve elindultak a fejedelmi palotába. A nép mindenütt köréjük sereglett és áhítattal mustrálta a fényességes, nagyságos fejedelmet, merthogy kétség nem fért hozzá, Kukulkán személyében maga az isten látogatott el hozzájuk.
A palota nagytermében hosszú, fehér abrosszal letakart, asztalokon hatalmas kínai porcelántálakban gőzölgő tárkonyos húsleves gőzölgött. Kukulkánt az asztalfőre ültették, mellette kíséretének prominens személyei: Rúfus O Hara és Álmos az erdélyi három-magyarok törzsszövetségének nagyfejedelme helyezkedtek el. Amint helyet foglaltak, néma szolgák léptek mögéjük és ónkancsókból illatos tokaji aszút töltöttek hatalmas billikomjaikba. Amint végeztek, szétnyílt a szála nagy tölgyfaajtajának két hatalmas szárnya és bevonult Aba Abasár kabar nagyfejedelem, aranysújtásos mentében. Mögötte a két másik kabar fejedelem Borsodfia Borsa és Zemplén fia Kronosz. Némán foglaltak helyet az asztalfőn ülő Kukulkánnal szemben. A szolgák nekik is töltöttek az aranyló nedűből arany billikomjaikba. Abasár emelkedett szólásra.
– Mély tisztelettel és testvéri öleléssel fogadjuk szeretett atyánkat, Itzamná földi helytartóját kies tartományunkban. Ezennel az Úr kezébe ajánljuk népünk sorsát és földjeinket. Rendelkezzél velünk nagyúr!
Kukulkánt meghatotta a fogadtatás és ajkához emelte billikomját. Áhítattal szaglászta és kóstolgatta nyelve hegyével a soha sem ízlelt nedűt, majd mohón nyeldekelni kezdte. Az asztaltársaság tagjai is így tettek. Miután zsigereiket átjárta a királyi nedű íze, zamata és aromája az asztallapjához koppantották billikomjaik talpát. Kukulkán emelkedett szólásra.
– Testvéreim! Először is köszönetünket fejezzük ki nektek a forró fogadtatásért. Javaslatom, hogy a mai napot áldozzuk az élvezeteknek és a fáradalmak kipihenésének. Hódoljunk Ámor, a mámor és a bor istenének. Hagyjuk meg holnapra a sorsdöntő tanácskozásokat. Lássunk hát hozzá a királyi lakomához! – fejezte be és kupáját asztali áldásra emelte.
– Igyunk az Úr Jézus Krisztusra, aki kiszenvedett értünk a keresztfán. Igyatok velem együtt, mert ez az ital: az ő vére! Vivát! – harsogta, és fenékig itta kupáját.
A tószt után hozzákezdtek a gőzölgő aranysárga tárkonyos marhahúsleves kimérésének, majd kikanalazásának. Amikor végeztek a néma szolgák, máris hordták a tormás, mustáros főtt marhahúsokat, aprópecsenyét, szárnyasokat, töltött fácánt, sült kappant és a magyar föld megannyi ízes falatját. Miután elteltek az étkekkel hígabb pecsenyebort szolgáltak fel és csendesen bevonultak a vak zenészekből összeverbuvált hangászok. Kukulkán szíve megremegett a Yucatáni dallamok felcsendültével. Mire felocsúdott volna, máris kinyílt az ajtó és Szép Maszk lépett be Zengő Hárfával és Leventével. Ő hozta magával a Yucatáni zenekart. Boldogan ölelkeztek össze és máris mohón estek neki a vacsora maradékának. Még le sem mosták magukról az út porát, és bizony farkaséhesek voltak, de egyvágtában tettek meg az utat Budáról, hogy a négy-magyarok fejedelmének Jutocsának a meghívását átadják Kukulkánnak.
– Kedves Apám! – mondta meghatottan Szép Maszk, amint kibontakoztak egymás öleléséből – Ezennel átadom a négy-magyarok nagyfejedelmének meghívását. Szeretettel várunk Buda várában.
– Köszönettel elfogadom a meghívásotokat. Holnap majd a tanácskozáson mindent megbeszélünk. Addig egyetek, hadd teljen a begyetek. Mi meg múlatjuk az időt e jófajta nedű mellett! Istenemre mondom, ajkaim még soha sem érintettek ilyen nemes és tüzes italt. Ennél csak egy vehemens, vérmes, tüzes kanca tudna nagyobb örömet nyújtani...
– Óhajod parancs! – mondta Abasár és tapsolt. A jelre tizenkét átlátszó selyemfátyolba öltözött hófehér bőrű, hollófekete hajú szűz lejtett be a terembe. A zenészek belecsaptak a húrokba, és szüzek elkezdték izgató, erotikus táncukat, majd egyenként a tanácsurak ölébe, azok dárdaként meredő bíborlándzsájába ültek. Kukulkán heréi pattanásig feszültek, majd hatalmas, elemi erővel robbant a felgyülemlett feszültség által hajtott ejakulátum bomba. A szüzet magába olvasztotta, majd eltelvén vele, leemelte bíborfurulyájáról, mire az az asztal tetejére perdült és csodálatos csábtáncot lejtett előtte.
A többiek is hasonlóképpen tettek: miután magukévá tették a szüzeket, ledobták őket magukról, hogy itallal tőtekezzenek, az elvesztett energiákat pótlandó.
– Magyarok! Barátaim! – szónokolt felhevülte Kukulkán – Tündérkert az az ország, ahol ilyen tüzes borok és szüzek teremnek. Itzamná, a teremtő isten az elveszett édenkert helyett nem véletlenül adta nekünk e földet. Becsüljétek meg, óvjátok és szeressétek, mert ez a föld lesz a hazátok most már az idők végeztéig... vivát!
Szép Maszk folytatta a megkezdett tósztot.
– Évtizedekig búsultam szülőföldem és Yucatáni maya népem után. De úgy érzem, hogy itt hazára és nemzetre leltem köztetek. Minden tudásommal és erőmmel azon leszek, hogy egészséges nemzetté kovácsoljuk össze a magyarok népét! Vivát! – koccintotta aranykupája szélét Borsa kupájához.
Így folyt a mulatság, amikor kinyílt az oldalajtó és füstös képű cigányok óvakodtak be szárazfiákat nyektetve. Mögöttük hét csodálatos szépségű cigánylánnyal. Megálltak Kukulkán mögött és rákezdték. Az izgató dallamokra a cigányok fergeteges táncot jártak. Színes selyemszoknyáik virágszirmokként lengték körül őket, majd a legszebb az asztal közepére penderülve soha nem látott hévvel, Salomét is megszégyenítő erotikus cigánytáncot lejtett. Virágszirmonként dobálta le hét szoknyáját és a végén ott állt hófehér testével bíbor ajkainak bibéit kitárva Kukulkánnal szemben. Kukulkán heréi hatalmasra dagadtak a kéjvágytól és kitárva karjait, vadul meredő bíborlándzsájára nyársalta a drága testet. Iszonyú robajjal tört ki belőle a felhalmozott és elfojtott kéjvágy. A cigányok meg csak húzták a talpalávalót.
A vigalom tetőpontján összekapaszkodva énekelték rég nem hallott yucatáni és a csodálatos magyar honi dallamokat. Hajnali kettőkor tizenkét ifjú harcos lépett be a terembe farkaskaca-gányban és kezükben kivont karddal. A vak zenekar a cigányokkal összehangolva egy soha nem hallott harci dallamot kezdett el játszani. Az ifjak eszeveszett kardtáncba kezdtek. Kukulkán a gyönyörtől, no meg a nagy mennyiségű tokaji aszú hatására sírva bődült el, és kézhátával törölgette a meghatottságtól kicsorduló könnyeit.
Négy órakor ért véget az ünnepség. Kukulkánt a legszebb ifjú kísérte nyoszolyójára és fiatal, tüzes, szűz testével melegítette az öreg harcos sokat próbált isteni testét. Kukulkán úgy húzta magára a fiatal testet, mint élő gyapjútakarót. Az ifjú bíborajkaival játszani kezdett az alélt fővezér lankadt bíborfurulyáján, mire az életre kelve tűzkígyóként hajolt az ifjú testébe. Kukulkán oszlopkarjaival szinte összeroppantotta az ifjú testet, amikor behatolt a tűzforró ánusba. Maradék spermiumát hatalmas robajjal lövellte a kedves ifjúba, majd magukra húzva a farkasprém takarót, mély álomba szenderültek.

5.

Másnap reggel derékig lemeztelenítve megmosakodtak a jéghideg márványkővályúba csorgó forrásvízben. Kukulkán jó ideig tartotta bikanyakát a hűs, frissítő forrásvíz alá. Ettől testileg felfrissülve gimnasztikázott egy kicsit a vívóteremben, majd elindult kíséretével a nagyebédlőbe. Az ebédlőben már várták őt tárgyalópartnerei, barátai. Zajta fejedelem sejtelmes mosollyal az ajkán egy kis sétára invitálta a társaságot.
– Kedves barátaim, szeretnélek benneteket meglepni egy szolgáltatással, amíg a reggelire várunk. Mert hogy nem csak a testnek, de a léleknek is szüksége van a táplálkozásra! – jelentette ki és beterelte őket a várkápolnába.
A fehérre meszelt falú kápolnában áhítatos csend honolt. Az oltár mögötti főfalon krisztuskereszt volt felfüggesztve, rajta a kiszenvedő megváltóval. Semmi más dísz, cifraság nem volt a teremben.
A kis kápolnába belépve térdet, fejet hajtottak az Úr Jézus Krisztus előtt, majd térdelve elhelyezkedtek az oltárral szemben. A háttérből halk ezoterikus zene szólt és fehér ornátusban belépett a sekrestyéből az áldozópap. Az oltárhoz lépve felmutatta az üres kelyhet, majd tüzes tokaji bort töltött bele és így szólt.
– Ez az úr vére. Igyunk belőle, hogy ereinkben szétáradjon a szeretet és a hit. Igyunk, ahogyan Krisztus is tette az utolsó vacsora alkalmával! – szólította fel a jelenlevőket és körbekínálta a borral teli kelyhet. Miután mindenki ajkával érintette a kelyhet, misézni kezdett. A liturgia eltért az őskeresztény vallás liturgiájától, de maghatóan hangzott. Kukulkánt Rómabeli tartózkodására emlékeztette, amikor Rúfus házában az üldöztetések idején a hívőkkel titokban áldoztak Krisztusnak.
A mise végeztével mindenki kapott nyelvére egy ostyát.
– Vegyétek, ez az úr teste! – szólította fel őket a pap, és mindenki az oltár elé járult, hogy egyen az úr testéből.
A zene hirtelen felerősödött és fehérruhás szüzek és ministráns ifjak kórusa jelent meg az apszisban. Félkaréjban állva Mária dicséretét zengő himnuszokat énekeltek. Ezzel ért véget a reggeli ájtatosság. Lelkükben megtisztulva indultak reggelizni a hatalmas auditóriumba.
A reggeli után bevonultak a tanácsterembe. Kukulkán elnökölt az asztalfőn. Tőle jobbra helyezkedett el Aba, Abasár kabar nagyfejedelem, Borsod fia Borsa, Zemplén fia Kronosz és Szép Maszk. Balról Álmos, Álmos fia Árpád és Rúfus O Hara foglalt helyet, majd az asztalfővel szemközt, a Kárpáti négymagyarok képviseletében, Levente és kísérete ültek. Zajta fejedelem, mint a tanácskozás szervezője, elnökölt. Ő nyitotta meg a tanácskozást.
– Kedves barátaim, magyarok és nem magyarok! Itt most a nagy magyar népi kohó alapjainak lerakását végezzük el. Azon munkálkodunk, hogy a teremtő isten által megálmodott idea: nagy Magyarország alapjait lerakjuk. Olyannak kell lenni az alapoknak, hogy ezer év múlva is elmondhassuk: ez jó mulatság, férfimunka volt! Ezeket előrebocsátva megnyitom a tanácskozást és átadom a szót Kukulkán kündünek. – Kukulkán felemelkedett és így kezdte mondandóját.
– Testvéreim, amint Zajta fejedelem is említette, bizony mi itt most több ezer évre meghatározzuk a magyar nemzet sorsát. Olyan Magyarország alapjait rakjuk le itt és most, ami a kereszténység kősziklájára épül. Jézus Krisztus és Szűz Mária országát építjük. Kérdezhetitek tőlem, miért? A válasz egyszerű: mert Itzamná, a teremtő isten így akarja. Ő teremtette Krisztus véréből a magyarok népét, és ő a szeretet és hit országát akarja általatok, általam felépíteni népének. Krisztus, Szűz Mária és Isten mindig velünk lesz. Ha elfogadjuk a hitet és a tízparancsolat szerint élünk, akkor senki sem tud ártani nekünk. A nép olyan lesz, mint a főnixmadár. Bármilyen katasztrófa is sújtaná, bármennyire tizedelnék is, a nép a hatalmas életerőről újra és újra fel fog támadni, és Magyarország örökké élni fog, amíg lesz tér, idő és szeretet a világon.
Ezeket bocsátom előre felvezetésként és megkérdem van-e ezekhez hozzáfűzni valótok?
Abasár fejedelem emelkedett szólásra.
– Uram! Láthatod, a kabarok népe már majdhogynem teljesen magyarrá lett a hosszú együttélés alatt. Kezdjük felfogni Krisztus hitét. Viszont a nép alsóbb rétegében még él a zsidó vallás sok-sok eleme, amit a közénk befogadott zsidó törzsek hoztak magukkal. Elfogadják ugyan a kereszténységet, de másképpen celebrálják miséjüket és Jahvét imádják Krisztus helyett. Térítsük-e őket meg erővel, azaz uniformizáljuk-e a hitet vagy adjunk nekik türelmi időt?
– A népet nem szabad erőszakkal, tűzzel, vassal téríteni. Krisztus ezt sohasem kívánná tőlünk. Hagyjunk nekik kifutási időt és ha belátják, hogy csak az igaz krisztusi hitben van a jövő záloga, akkor önként felhagynak elkülönülésükkel. Meglássátok, hogy idővel a befogadott zsidók magyarabbak lesznek a magyarnál! – mondta Kukulkán és Álmosra nézett. Álmos felállt és így szólt a témához.
– Barátaim, fejedelmek és vezérek! A három-magyarok törzsszövetségében az őskeresztény vallást szabadon gyakorolja a nép. De vele párhuzamosan él még a sztyeppékről hozott táltos hit, sámángyógyítás és más, hasznos hagyomány. A nép egyaránt áldoz Krisztusnak és a Napnak, a Holdnak és a hadak istenének Tárkonynak. Hadba vonulás előtt lehetetlen a szeretet és a megbocsátás szavaival buzdítani az ellenség gyilkolására a harcosokat. Őket a hadba indulás előtt a vér szaga, íze és látványa lelkesíti. Táltos-papjaink és sámánjaink mágiája erősíti a győzelembe vetett hitüket. Dőreség lenne ezt az ősi rituálét kiirtani a népből, mert, ha a harciasság lángját elfújjuk bennük és imádkozó, alázatosságban élővé szelídítjük őket, akkor a nép birkanyájként önként nyújtja majd a későbbiekben nyakát a környező sakálnépek ordasainak vértől csöpögő agyarainak, karmainak prédául. – fejezte be mondandóját Álmos. Utána fia, Árpád a három-magyarok gyulája emelkedett szólásra.
– Amint kivész népünkből a harci tűz, a vadság és az önvédelem ösztöne, meghal a nemzet és eltűnünk Európa olvasztótégelyében. Mi ezt nem akarjuk. Adjunk még egy évszázadot a régi hitnek, hogy párhuzamosan együtt éljen a keresztény eszmékkel. Erőszakkal ne térítsünk, és ne fojtsuk el a harci szellemet fenntartó Táltos és Sámán hitet. Tárkony és Üröm istenének bálványait ne engedjük ledönteni! Én legalábbis a saját gyepűimen belül ekként rendelkezem, atyám a főfejedelem jóváhagyásával egyetemben.
Szép Maszk a négy-magyarok szószólójaként így beszélt.
– A négy-magyarok népe az eltelt évszázadban a bigott keresztény Európa kellős közepén kereszténnyé lett. Szükségmegoldás ez, hogy fenn tudjunk maradni. Beilleszkedtünk hát közéjük, de beigazolódott az, amit Árpád előrevetített az imént: elvesztettük harci szellemünket, és ezért kellet behívnunk az etelközi vad és harci szellemében érintetlen, csatákban edződött három-magyarok népét. Én Árpád elképzelését osztom, de a párhuzamosság elvét fenntartva. Olyan nemzetet kell kovácsolnunk ebből a népből, ahol ütőképes haderő áll rendelkezésre, ahol vasfegyelmet tartó vasököl szellem uralkodik. Állandó készenlétben állva vaspörölyként kell lecsapnunk a határainkon ólálkodó sakálnépekre. Meg kell tanítanunk Európát félni és rettegni a magyarok istenét, erejét. Ugyanakkor eltanulva tőlük a gazdálkodást, iparosságot, gazdag és virágzó, tejjel mézzel folyó Kánaánná kell változtatni ezt a drága földet. Olyan országot kell gyúrnunk ebből a rendelkezésre álló kevert népből, ahol egy a szív, az értelem, a cél és az akarat. Én, Zsitvatorok a négy-magyarok nagyfejedelme és a mellé rendelt Naparcú nevében rábólintok az isteni tervre. Egy ország, egy nép, egy kard!
– Egy eszme és egy hit! – egészítette ki Kukulkán, majd így foglalta össze a tanácskozás eredményét. – Barátaim! A később kimunkálandó államszervezet alapító okmányának fő pontjaiban, fővonalaiban megegyeztünk. Eszerint:
1. Párhuzamos, szabad vallásgyakorlás
2. Elrettentő, állandó harcra kész hadsereg
3. Közös főkagánság, majd később királyság intézményének
lerakása, egyszemélyi vezetéssel (kagán, kündü vagy király
vezetésével)
4. Törzsszövetség megkötése a tíz törzzsel.
– Egyetértünk ebben, barátaim?
– Igen, egyetértünk – bólintottak rá a tervre és ezzel befejezettnek nyilvánították a tanácskozást.
Az esti lakoma után másnap, az egész tárgyaló küldöttség útnak indult Budára, hogy a négy-magyarokat is megnyerjék a törzsszövetségnek.