A nő egy padon ült és tulajdonképpen nem csinált semmit. A parkolóba egy terepjáró gurult be, utálkozva nézte a belőle kiszálló farmeres, bőrkabátos férfit. Szégyenlősen nézett végig magán, borzasztóan nézett ki. Körme koszos, haja ápolatlan, ruhája szörnyen lerongyolódott.
- Mocsok újgazdag! - gondolta, közben figyelte a férfit, aki előzékenyen engedett ki egy
idős nénit a zeneiskola ajtaján, majd bement. Pár perc múlva jött ki egy gyönyörű nővel az
oldalán. A hat év körüli kislányt csak később vette észre. Amint a férfi családjával a kocsi felé haladt, észrevette a nőt a padon. Sajnálkozva nézett végig rajt, de mikor az arcára, a szemébe nézett:
- Úristen! - ütött belé a felismerés, de aztán továbblépett, beültek a kocsiba, s elhajtott.
A nő is felismerte a férfit. Azok a mélybelátó, barna szemek akkor néztek ugyanilyen
megdöbbenten, mikor utoljára látta őt. Akkor is egy padon ültek, de ő még gyönyörű, vonzó középiskolás lány volt, s kegyetlen szavakat vágott a fiú fejéhez:
- ... mert a Gergő sokkal jobb fej. Jár discoba, csomó, állat jó fej haverja van, nem mondja, hogy ne próbáljam ki a füvet, nem olyan aggódós, mint te. Úgyhogy vége! Meguntalak!
Az - akkor még - fiú csak nézte őt, majd lassan felállt, s csak ennyit mondott:
- Isten Veled! Szabad vagy!
Aztán lassan, egyenes gerinccel távozott. Kisétált az életéből. Akkor ugyanazt érezte, mint most: jó lenne utána szaladni, s dühösen tépni, belemarni...
A terepjáró oldalán hirdették a betűk: TÁLTOS LOVASUDVAR Hogy ismerte ezt...
Ismerte a fiú álmait. A kis parasztházat, hűséges feleséget, az istállót néhány lóval, a kis szőlőt, kis pincével
S lám, az a kislány tünemény volt, az édesanyja pedig, már jól láthatóan második gyermekét
hordja a szíve alatt. De milyen ismerős a lány. Hát persze! Az a kis szőke, csellista évfolyamtárs, aki...
- Eh, de nem mindegy! Csak mocsok újgazdag az összes. Hogy meglehetne tépni a kényes
urakat, kisasszonyokat. Beletaposni az arcukat a legsárosabb pocsolyába. A kényes új
ruhájukkal együtt.
Ezt gondolta a nő, de hirtelen elszégyellte magát. Mert legbelül egy hang kegyetlen nyersen, és őszintén kiálltott fel:
- Nincs jogod bántani őket! A magad sorsáért őket nem okolhatod. Lehetőséged lett volna! Te érdemelsz hajtépést, és sárba taposást, bár azt az élet már megtette.
- Hallgass! - kiáltott magában a nő. Nem hallgatott a hangra, mert érezte, hogy igazat mond.
- Hallgass! - azzal elfojtotta magában a hangot, s morcosan húzta össze magán szakadt kabátját.
A padokon nagyon hidegek, és hosszúak az éjszakák...