Magányra vágyom, egyedül bolyongok a ködben,
egy messzi üvöltés szakad át a völgyben,
saját hangom hallom, a fájdalom hangját,
mely mindent elsöpörve sétál a csenden át..

Belső nyugalmam félelemmé változik,
halk mosolyodat látom, mely belőlem távozik,
arcomon átsuhan egy érzés mi szép volt egyszer,
próbállak szeretni, de nem hagyod, így sebzel..

A nyugodt mosoly fájó üvöltéssé torzul el,
hallom, hogy hívlak, a szerelmedet keresem,
félek, hogy nem érinthetem többé békés magányod,
mely nyugodsággal töltött el, amíg volt, amíg tartott..

Nem akarlak elengedni, ezzel magamat ölném meg,
hogy értessem meg veled, hogy kellesz, hogy szeretlek?
A görcsös fájdalom csitulni kezd lassan,
már csak könnyek folynak arcomon, melyeket tőled kaptam..

Halkan felállok és elindulok tovább,
két karjával a magány szorosan ölel át.
Küldd el tőlem Kedves, küldd el a magányt,
csak akkor nyugszik meg a lelkem, ha te ölelsz tovább.

Addig is sétálok, bolyongok a csendben,
néha felhangzik egy halk sikoly és átsíklik a ködben...