Unokám előttem ugrándozva szaladt,
Mindent tudni, látni, érezni akart,
De a látvány mélyen a szívünkbe mart.

Van terület, van kerítés, van állat,
Csak mindenből a szegénység árad.
Látogatók arcán a döbbenet, sajnálat,
Ma így él még a civilizált állat?

Fájdalmas és tanulságos körjárat,
Úgy indult, mint egy jó program ajánlat.
Ez itt most nem egy önsajnálat,
Ez néhány csendben tűrő, bezárt állat.

Aki a vadonban is csak jobban járhat,
Hol a társak és a szabadság illata árad.
Mit nagyon vár néhány vadállat,
Ettől lelked megnyugvást találhat.

Ne hozd be a szekrénybe a házat.
Nem ketrecbe való a vadállat!
Ha látni akarod, van olyan vágyad,
Keress szponzort, ki elvisz téged Afrikának.


Ott ölts Te inkább ketrecet, várat,
Mert azt a helyzetet magad kívántad,
És kérdezd meg az ott élő pumákat,
Érdekli e, egy állatkerti ajánlat.

Ne lepődj meg, ha nem kapsz választ,
Ha nem egy rabságot választ,
Ha nem teszi ki magát a pénz szavának,
Hogy, kérnek e érte elég árat.

Attól is függ, milyen a kedve ápolójának.
Pedig a jókedv, jókedvet áraszt.
De a látvány előtt töprengve állhatsz,
Ha pénzt nem tudsz csinálni, legalább rendet csinálhatsz.

De miért töprengek ez csak egy állat,
Mikor nincs pénz, leállnak korházak,
Nincs nővér, ki ápolja, ellássa lábad,
Jön a halál szaga, mert ott is a pénz hiánya árad.

Pénz kell az iskolának, tanárnak,
De előbb az anyának, apának,
Villany, gázszámlásnak, péknek, színháznak.
Vajon ebben a sorban hol állhat a vadállat?

Pénz kell és nem a sajnálat,
Szív kell, hogy beinduljon vágyad,
Lélek, hogy ne sokáig várasd,
Egy ötlet, reklám, amiből pénzt csinálhatsz.