Tamással a minap futottam össze. Elgyötört, feketébe öltözött alakja messziről feltűnt. Szeretett feleségét, élete nagy szerelmét karácsony másnapján veszítette el. Azóta csak lézeng, nem találja helyét. Mivel régi jó, ismerőseim, a feleség, Kati, pedig gimnáziumi osztálytársam volt, megálltam vele pár szót váltani. Bár a temetésen kondoleáltam, most is mély részvétemet fejeztem ki neki.

1.
Már a gimnáziumban kezdődött barátságuk. Másodikosok voltunk és egy színjátszó körbe jártunk. Tamás játszotta a Néma leventét, Kati pedig Ziliát, a várúrnőt. Itt fejlődött ki egy életre szóló szerelem.

Gyönyörű emberpár voltak. Tökéletes alakjuk, szép, formás arcuk és egész habitusuk összepasszolt. Úgy érezte mindenki, hogy ezt a két embert egymásnak teremtette az Úr. Tamás két évvel jár fölöttünk, és negyedikes volt. A gimnázium elvégzése után dekoratőrnek és kirakatrendezőnek tanult, mert csodálatos érzéke volt a rajzoláshoz.

Mikor leérettségiztünk, Kati cinkográfusnak tanult és a Városi nyomdában töltötte az inaséveket. Közben összeházasodtak. Tamás dekoratőrként a Kiskernél kiratakatrendezőként kereste a kenyerét. Harminc éves törlesztésre vettek egy kétszobás szövetkezeti lakást és hamarosan megszülettek az utódok. Két csodaszép gyermek. Természetesen egyik fiú, a másik kislány.

Teltek, múltak az évek. A gyerekek felserdültek. Tanultak, szakmát kaptak a kezükbe és kirepültek a családi fészekből. A nagyobbik, a Gyula, két okos és eleven unokával örvendeztette meg a nagyszülőket. Kati ötvenévesen elmehetett nyugdíjba, mert ólommal dolgozott. Rengeteget tudott foglalkozni az unokákkal. Sütött, főzött, és mindenben kiszolgálta a családot.

Aztán eljött az idő, amikor a rendszerváltás után Gyulát egy angliai szerződéssel kínálták meg. A nagyszülőkben egy világ omlott össze, hogy szertetteiket két évig nem láthatják. Tamás még dolgozott, Kati pedig megtanulta a számítógépes weblapkészités, szövegszerkesztés csínját-bínját és lányának segített, aki egy helyi lapnál volt szerkesztő. Így, munkával leterhelve enyhíteni tudta az unokák hiánya miatt érzett fájdalmát. A kis Katiéknál azonban nem akart unoka születni. Pedig ez kompenzálni tudta volna a másik két unoka hiányát.

Jártak ők mindenféle kezelésre, de nem fogant meg. A beültetett petesejtek is kilökődtek a méhből. Közben Tamásnak ötvennyolcévesen sikerült előnyugdíjba mennie és immár ketten voltak otthon. Tamás az illusztrálásokkal foglalkozott, Kati tördelt és beírt. A kis Kati pedig szerkesztette a lapot, sőt egy nagy elektronikus nyomdának is bedolgoztak korrektorként.

A szülők úgy éltek, mint a galambok. Szépen, dolgosan, egymásra hangolódva. Volt egy viharvert Skodájuk, azzal kirándulgattak és minden nyáron várták az unokákat haza a messzi távolból. Bizony, mert a kétévből lassan végleges letelepedés lett. Katira hatvankétévesen rámosolygott a szerencse: megszületett a lánya első gyermeke, a kis unokája. Gyönyörű, egészséges kisfiú.

Többször találkoztam vele amint boldogan, tologatta a babakocsiban a kis Tomikát. Utoljára pár héttel karácsony előtt találkoztunk, az immár hároméves Tomikával és a büszke nagymamával. Elmerülten válogattak a karácsonyi ajándékok között. Kati nagyon készült a karácsonyra.

–Tudod, együtt lesz a család. Tomika már óvodáskorú és remek kis versikéket tanult erre a nagy napra. A két unokám is hazarepül a téli szünet idejére. Te, Bogi, én olyan boldog vagyok, hogy örömömben meghasad a szívem!

2.

És valóban meghasadt a szíve. December 27-én a két ünnep között rosszul lett. Elvesztette az eszméletét. Kómába esett és még aznap éjjel meghalt.

–Szívelégtelenségben halt meg drága párom- motyogta Tamás, miközben egyik lábáról a másikra állt.
–Tomikám, túl kell élned! Fel kell dolgoznod ezt a nagy veszteséget. –biztattam, de ő csak ingatta a fejét.

–Hamarosan megyek utána. Kilátástalanná vált a helyzetem. A lakást el kellene cserélnem egy kisebbre, mert 60 ezer nyugdíjból nem bírom a rezsit is és a megélhetést is állni. Szégyen, nem szégyen, a temetésre is segélyt kellett kérnem a Városházától. A kocsit most adtam el harmincezerét, alkatrésznek. Már csak a lelkemet tudnám eladni az ördögnek.

–Tomikám, itt a kis unokád! Járjál át hozzájuk! Örülj neki, ahogy fejlődik, értelmesedik.
–Mindennap átnézek hozzájuk. De, kínos ez nekem. Kocsmába nem járok. Egész nap otthon sem gubbaszthatok. Napi egy órát sétálgatok a városban. Mondjam, úgy, hogy ődöngök… és a derekam egyre jobban fáj. Kiújult a reumám is. Jóformán gyógyszeren élek.

–Ne, viccelj! Járj el társaságba! Volt baráti körötök.
–Ugyan, Bogi, minek menjek, hogy szánakozzanak rajtam. Már nem akarok senkiben sem szánalmat kelteni. Eddig volt, nincs tovább… feladom!

Beszélgetésünk után pár nappal Tomi kivitte kis unokáját a temetőbe a mama sírjához. Ahogy ilyenkor szokás virágot vittek neki. Kicsit megigazgatták a sírhantot, majd hazamentek. Tomi leadta szüleinek a nagylegényt, majd egy kávé elfogyasztása után hazatért. Megfürdött, bekapott pár falatot és nekiült megnézni az Esti Híradót.

Már, már azon gondolkodott, hogy mikor vegye be az összegyűjtött nagyhalon altatót, amikor megcsörrent a telefon. A sógora hívta.
–Tomi, gyere le velünk a Nótaklubba szombaton. Jó zene, jó társaság, sok ismerős van. Ki kell mozdulnod otthonról!
–Jaj sógor, még friss a seb. Most menjek szórakozni.–ellenkezett Tamás, de a sógora mégiscsak rábeszélte.

–Idefigyelj! Pestről jönnek magyar nóta énekesek. Jó műsor lesz. Mi csak ülünk, és egy-egy üveg bor mellett hallgatjuk őket. Utána, aki akar, még marad. Táncolnak egy órát. Addig marad a zenekar is. Különben is, te népi táncos voltál valaha. Na, ne kéresd magadat! Jössz velünk és punk-tum!–zárta le a sógor a vitát.

Szombaton valóban elment velük a Nótaklubba. A pár pohár bor, a sok ismerős társasága és a jó zene kissé elfeledtette vele fájdalmát. Aztán amikor befejezték a műsort a vendégek nagy része hazament és ott maradt a törzsgárda. Úgy harmincan lehettek. Voltak házaspárok, özvegyek, elváltak. Nők férfiak vegyesen.

Tamásék is maradtak. Tamásban feléledt népi táncos mivolta és igencsak megforgatott egy-két facér nőt. Majd amikor rázendítettek a Sneider Fáni c. nótára, összekapaszkodtak páran, és fergetegesen ropni kezdték. Egyszercsak Tamás megingott, feje előre bicsaklott, de a lendület vitte tovább. Senki nem vett észre semmit. Amikor elhallgatott a zene és széjjelváltak, akkor Tamás előrezuhant és elterült a padlón.

Óriási riadalom keletkezett. Azonnal felfektették egy asztalra. Valaki mentőkért telefonált. Volt, aki újraéleszteni próbálta. Vizes ruhával dörgölték a halántékát. Aztán egy pillanatra felnyitotta szemeit, majd mély sóhajjal kiszállt belőle a lélek. A kiérkező mentőtiszt már csak a halál beálltát tudta konstatálni. A halotti bizonyítványban röviden ennyi állt: „Szívburokrepedés…”