A múzsa az, akiről az élet dalát mintáztam.
A múzsa, akire ha gondolok összeszorul a szívem.
A múzsa aki ha rámnéz, szemében látom mit kaphatok,
a Múzsa aki megmenthet attól amit kaphatok.

Az élet, amit ha játszok, néha elvesztem.
Az élet csalfa világában én már rég elvesztem...
Az élet amit még régen, talán élveztem.
Az Élet, amit úgy élek, ahogy nem én terveztem.

A szó amit ha kimondasz szívem szárnyra kél.
A szó amit te nem mondasz, nekem az utolsó remény.
A szó, amit ha hallhatnék, amitől boldog lehetnék.
A Szó, az a szó, ami az élet legszebb szava...

Ez a szó, az a szó.
Ha a Múzsa az életben kimondja, őszintén, ha úgy is érzi.
A tündér áll a pokol kapujában, elmúlt életét visszanézi,
és érzi csalfa volt csak aki mondta.
Az ő szívét elrabolta, majd eldobta.
Nem kellett ő, ez lett a veszte.
Egy újabb remény, újból elvesztve.
Ki tudja érdemes -e remélni?!
Ki tudja érdemes-e a csalódásért élni?!
Nem akartam ezt érezni!!!