Asztalon a szép teríték, a jó étek,
Olyan, mint versben a szép szó, s a rímek.
Az illatok árasztják el az ebédlőt,
Az én ihletem ezért nőt.

Ezt az ebédet élvezem,
S már jár az eszem, még eszem.
Eszem-iszom, dínom-dánom,
Ezt egy picit se bánom.

De ha valahol üres asztalt látok,
Ott kétségbe esetten nézek, firkálok.
Mért van így? De megint jön az ihlet.
Meg szeretném írni azoknak, akiket ez illet.

Csak munkát kérnek és kenyeret,
Ezekről már írtak szép verseket,
De úgy látszik még mindig nem eleget,
Mert megint ezrével bocsátottak el embereket.

Tönkre mennek családok, emberek,
De igazán, akik megsínylik azok a gyerekek.
Az egész felett értetlenül állnak,
„Miért pont az én papámat?

-Biztos nem tanultál eleget,
Ezért teszik ezt most veled. -
Mit válaszolhat most a papa?
Vagy jobb lenne, ha nem válaszolna?

Válasz nélkül lesüti szemét,
És máris azon töri a fejét,
Miből veszi meg holnap a gyerekek tejét,
Hogy nyugtassa, mivel biztassa nejét.

Mivel töltse majd idejét,
Mikor sehol nincs munkahely elég.
Tervezett előre, az egész évre.
Mi lesz a céllal? Már nincs reménye.

A család remél, tervez,
A tulajdonos egy tollvonással végez.
Veszi a kalapját, elküldi munkását,
Kiviszi itt szerzett temérdek profitját

Ezért ilyen keserű, ízetlen a versem,
Mert egyre többször ezeket a híreket nézem.
Sajnos most ez van terítéken.
Erre még a gyertya lángja is érzékeny.