Meleg, nyár éjszaka volt. A hold még bő száz évvel fiatalabban járta mindennapos útját az
éjszaka fekete mezején: nem mintha sokat számítana neki az a száz év. Mint az ember
életében egy nap. Az asztalosműhely ablakán kíváncsian kukucskáltak be a csillagok, de csak deszkákat láttak, így fényüket elszórták a tavak tükrén, mert hiúak voltak, s szerették saját magukat nézegetni. Azonban a deszkák fölött nem lehet ennyivel elsiklani. Szépen gyalult deszkák voltak, s nem is fiatalok.
Valahol, nyolcvan, száz éve egy makk pottyant a földre, betakaródzott meleg avarral, s
elaludt. Egyszer aztán vízcseppek cirógatták, s erre felébredt. Hasában rejlő készleteit felélte, s gyökeret eresztett, meg két kis levelet, a felszín, a fény felé. Ahogy múltak az évek úgy erősödött, nőtt. Árnyékában pihent őzsuta, szarvas, törzsének vándor támasztotta hátát, lombjában fészket őrzött. Évente útnak bocsátotta fiait, s a vaddisznók jól tudták, ha a földön kopog a makk, kiadós lakomára van kilátás.
- Jut is, marad is.- mondta ilyenkor tölgyanyó, hisz tudta, a vaddisznók elől jól elrejtőzött néhány fia, s egyszer az ő koronájukat lobogtatja itt a szél.
Tölgyanyó törzse mind vastagabb lett, s egy télen végigfutott hátán a borzongás. A dombon
az ember kezében hidegen villant valami, az öreg tölgyet megérintette az elmúlás szele.
Törzsét átjárta a hideg, ilyenkor könnyebben elbánik vele a fejsze. „Csatt! Csatt!" Harsogta az erdő, s a tölgy egyetlen jajdulással dőlt el. Meghalt. Mint fa meghalt, és nem is sejtette, mennyi minden vár még rá.
Idő után az asztalos műhelyébe került, s szégyenlősen húzta volna össze magát - ha ez
szokása lenne -, mert a mester szemében őszinte dicséret ragyogott.
- Nagyon szép deszkák ezek. Micsoda bútor lesz ebből
A tölgy nem tudta, mi az a bútor, de egyszer csak dolgozni kezdett rajt a gyalu, s forgácsokat vájt ki testéből. De ő már ezt nem érezte. Csak a szeretetet, gondoskodást, mellyel a mester dolgozott rajt. Csak akkor sértődött meg kissé, mikor egyes darabjait, fenyőfára csavarozták.
- Na de kérem! Fenyőhöz tölgyet?
- Miért zsörtölődsz tölgy? - kérdezte a fenyő - Tudom te öregebb, és bölcsebb vagy, s én
szívesen hallgatom a meséid. Ha akarod, majd és is mesélek neked. Mert nem valami szájtáti
lucfenyő vagyok ám! Vörösfenyő! Az ám csak a fa!
- Jól van, de most hallgass! Majd éjjel beszélünk.
Sok éjszaka telt még el, s a tölgy nem is látta, micsoda remekmű alakul belőle. Egy igazi
tálaló szekrény, tükörrel. A mester reneszánsz motívumokat csempészett a fába, s az ajtókat vaspánttal erősítette föl. Egy délután aztán csendesen így szólt:
- Kész.
- Ez meg mi? - kérdezte egymástól a két fa. Aztán emberek jöttek, valaki mosolygott, s
papírokat olvasott a mester markába. Aztán a szekrény utazott. Már nem fenyő, és tölgyfa
voltak, frigyükből szekrény született. Egy házba került, ahol nagyon örültek neki. Az idő
aztán gyorsan szaladt, és a szekrény sokat látott, és megélt. Látta, hogy a házban két ember szerelmesen öleli egymást, nem sokkal később, pedig valami sírás hallatszott. Aztán még sokszor hallották a hangot, melyről nem tudták mi, csak érezték, új élet született. De a világ változott, s az emberek is. Öregedtek, meghaltak, fiatalok léptek a helyükbe. Furák ezek az emberek. Ha összebújnak, néha forr körülöttük a levegő, máskor az aggódás üli meg szívüket. Egyszer kiabálnak egymással, máskor megtörve sírnak. Kétszer nagyon féltek az emberek. Odakintről nagy durranások hallatszottak, s a szekrény hallotta, mint suhint a halál kaszája az emberek soraiban. A második nagy félelem után azonban nem sütött ki a nap, a szekrény nem tudott mit kezdeni azokkal a furcsa szavakkal, melyeket most hallott először:
- Államosítanak TSZ ÁVÓ párt
Nem értették a szavakat, csak a bánatot, keserűséget, félelmet érezték, amit az embereknek okoztak e szavak. Közben a szekrény is változott, más színűre pácolták, de ő ezt csak este tudta meg. Napközben valami csiklandozást érzett, este aztán megszólalt egy kalapács:
- Nézd már a vén szekrény! Sötétbarna lett.
- Sötétbarna?! Hisz az nem tölgy szín! Meg nem is fenyő.
Egyszer sikított még a szekrény, mikor barbár kezek lefűrészeltek egy kétujjnyi darabot a
jobb széléből. Ettől kezdve nem törődött az emberekkel. Haragudott rájuk.
Egyszer aztán útra kelt. Még soha nem utazott ilyen messze. Útközben mind kevésbé érezte a tölgyfák illatát, s a nagy vizét, mely felett minden reggel megcsodálta a napot. Helyettük új illatok jöttek.
- Lágy, könnyű levegő. De a szél acélossá is teheti. Érzed? Érzed fenyőkém? Bükkök! Meg
kőrisek! Azt hiszem, egy hegyre megyünk.
Igaza volt. Új családhoz került. Ott aztán csak álldogált a maga megcsonkított, lebarnított mivoltában. Vele szemben két nagy ablak volt, s néha látta önmaga tükörképét. Ilyenkor elkeseredett.
- Te jó ég! Hogy nézek ki!
Ám eljött egy reggel, mikor a házból a garázsba került, s gyanakodva méregette az embert.
- Mit akar ez?
S szétszedték. Darabokra. Az öreg bútor azt hitte, ennyi volt, jön minden fa réme, a tűz. Majd kéjesen végignyalogatja még darabokban is büszke testét, s ő az enyészeté lesz végleg. De ehelyett egy régi, ismerős érzés bizsergette tagjait. Smirgli futott rajt, s levetette róla a sötétbarna ruhát. Újra érezte az ember gondos munkáját, s örült, mert érezte, megfiatalodik. Egy délután megint ott állt, felújítva, megszépülve.
- Gyönyörű ez a szekrény. Ahogy a lakk kihozza az erezetét!
- Igen nagyon szép.
S a szekrény visszakerült az étkező helységbe.
- Szervusztok! - köszöntötte rég nem látott ismerőseit - Kicsit más lett itt. A föld vörös, a falak sárgák, de szép vidám lett ez a szoba.
- Te meg nagyon szép! - mondta fikusz, s igyekezett minél közelebb húzódni.
- Tényleg? Tényleg szép vagyok?
- Gyönyörű! - mondták az ablakok. Majd reggel megmutatjuk, ha süt a nap. Hogy fogsz
ragyogni!
Mikor mindenki elaludt, a tölgy odasúgta a fenyőnek:
- Itt megint szeretnek minket.
- Igen. És nyugalom van és béke. Mesélsz valamit öreg tölgy?
- Igen. Azt hiszem, már lehet. De ne pattogj. Vigyázz a tányérokra te istenadta!

A Hold hallgatózott egy kicsit.
- Mit mesél itt ez a buta szekrény. Hát azt hiszi, én nem láttam, hogy ő valamikor makk volt!
Azzal tovább baktatott. Morcos volt és irigy. Fagyot lehelt a havas földre, aztán mérgesen egy felhő mögé bújt, mert odabent meleg volt, szeretet, s az öreg tükrös szekrényt megsimogatta a béke angyala.