Az arcra zománccal
Szilárdult finom vonások
Csillogó természetesség
Törékeny mozdulatlanság...
Magadhoz ölelnéd,
S a széltől is óvnád,
Csak néznéd és gondolataidba innád
Minden metszését a
Hamvas, karcsú földöntúli sugárnak...
A porcelánbaba mellettem
Meglök és a mélybe taszít
És csak remélem, míg zuhanok,
Hogy - ha nem is kristályból,
de legalább égetett agyagból vagyok -
De mikor földet érek
Nem röppenek szilánkokban
Pusztulást mímelve szerteszét...
Behorpadt fejét tapogatja
Az imént megrepedt alak
- én -
És egy sóhajjal veszi tudomásul,
Hogy csupán ócska műanyag.

2007.02.08.