Állok az erkélyen és nézem a lángot. Kicsike láng, egy gyertya lángja. Kicsi de lobog. Felveszi a harcot a fel-feltámadó széllel, lobog és világít. Az utcán nem jár egy autó sem, csak néhány ember szalad át a zebrán. Fura, mindenki felnéz az erkélyre. Nem csak egy pillantást vetnek a kollégium unalmas tömbjére, hanem hosszan néznek. Na, nem engem. A fényt nézik. Kicsit értetlenül, és kicsit csodálkozva. Hiába ontja lámpák száza fényét az utcára, sokáig nézik a gyertya világát. Nem is csoda. A lámpák az utának világítanak, a gyertya a szíveknek.
Nézem a lángot én is. Emlékek táncolnak fényében. Látom egy lány arcát, behunyom a szemem, és érzem bőre simaságát, fülemben csilingel hangja. Szeretem azt az arcot, azt a hangot, azt a lányt, pedig útjaink ma különváltak. Sajog a lelkem, mert sok szépet és jót kaptam tőle, és ezeket most elveszítettem. Ugyanakkor van bennem egy mérhetetlenül nagy nyugalom, ami mosolyt csal az arcomra. A kettőből fohász születik. Imádkozom, hogy megbecsülje majd az, akivel éltük végéig egy utat járnak, és legyen nagyon boldog.
Nézem a gyertyát. Arra gondolok, egyedül maradtam, és mitévő legyek. Közben figyelem, ahogy a kis láng büszkén állja a szél újabb és újabb rohamait. Aztán rájövök, én is gyertyaláng vagyok. Világítok, és küszködöm az élet szelével. Lehet, hogy elfúj majd, de hogy a viasz elfogy előbb-utóbb az biztos. Ám mindez nem számít. A lényeg az, hogy amíg világítok, minél több szívnek jusson a fényemből és hozzon nekik boldogságot, békét.
Az a lány ünneplőbe öltöztette a szívemet, mert szeretett, de most azt érzi el kell mennie.
Jó utat Maja! Remélem elég fényt adtam, hogy világítson neked az út sötét részén. Kísérjen áldás utadon!