Tegnap, végső elkeseredésben,
Sétálni indultam az éjben,
És megláttam azt a csillagot,
Ami akkor is ott ragyogott,
És nekem reményt adott.

Emlékszem, akkor is ilyen éj volt,
Fényesen ragyogott ránk a Hold.
Lágy szellő fújt és ő átkarolt,
Szépen, lassan közelebb hajolt,
És hirtelen elfordult.

Akkor még nem értettem, mi a baj,
Most megcsókolni mégsem akar?
De rájöttem, mi is volna más,
Az oka, ha nem egy házastárs,
Meg persze egy kisleány.

Rákérdeztem és ő válaszolt,
Emlékszem, csillagos este volt,
Szomorún ragyogott ránk a Hold,
Ő font körénk sápadt koszorút,
És akkor ő válaszolt

Emlékszem, szeméből könnyek hulltak,
A végtelen percek csak múltak,
S mi ott álltunk a sűrű éjben,
Hulló könnyeink tengerében,
És tudtuk már, hogy vége.

Aztán eljött a búcsúpillanat,
Azt hittük, a szívünk megszakad,
Elengedtük hát egymás kezét
„Örökké szeretni foglak én
Mondtuk azon az estén.

Sok év telt azóta el és újra
Rátaláltunk arra az útra,
Hol véget ért oly sok szép álmunk,
Ott újra egymásra találtunk,
Órákon át sétáltunk.

Érzelmünk nem változott ezalatt,
Kiderült, hogy fél éve szabad,
Csakhogy ekkorra már nekem volt
Férjem és három szép kislányom.
De őt szerettem. Kár volt

Így hát újra búcsút vettem tőle,
Gondoltam, tanulok belőle,
De ettől nem szabadulhatok,
Szívemen nem uralkodhatok,
De hátat fordíthatok.

Hátat fordíthatnék, mert fáj a múlt,
Az emlékre szürke köd borul,
De sajnos bárhogy is fáj, sajog,
Ha lesz is emiatt sok bajom,
Emlékezni akarok!