Már hazaértem, mikor ezt a verset elkezdtem.
A reggeli kávé már rég kihűlt, szinte fagyos tekintettel meredt rám az asztalról.
De a történetünk nem itt kezdődik
Egy elegáns lány álldogált az utcán, a barátnéjára várt,
Válaszra, az élet nagy titkaira.
Persze nem kapott, csak tanácsot,
De útravalónak az is sok volt, a szegénynegyedben.
Egy hajléktalannak tűnő fickó lépett oda hozzá,
Egy üres flakonról kántált.
Magyarázta a lánynak, hogy a kávéhoz kell.
A lány értetlenkedve nézte, hogy az élet talán mégse oly' rózsás, itt a szegénynegyedben.
Az üveg. A pasas magyarázta a lánynak (na jó, adjunk nevet neki, mondjuk Liliána), hogy az üvegcsének jobb sorsa lesz nála, mert másképpen csak a szeméttelepre szállna.
Gondolta a lány, ez a srác se más, mint a többi száz; s ezt a srác is tudta jól.
S erre szólt, hogy a palacknak életirodalma van, s ezt ő szeretné folytatni, meghosszabbítani.
A lánynak feltűnt a fickó bölcselkedő gondolkodása, s benne rálelt rég elveszettnek hitt apjára. Csak mosolygott magába.
Elment a srác, a lány útjára bocsátá.
De tudták mind a ketten, hogy nem volt ez véletlen.
"A sors akarta így", hitte a lány s a srác némán állt odább.
A lány tudta, mennie kell, de nem tűnt el a fickó örökre.
Az emlékei közül sohasem...