Elmondom hát, mit érzek, nem öltök maskarát,
S most őszintén beszélek,
mely nem légvárból épített tákolmány.
Mikor mondom, hogy szeretlek, tiszta szívből mondom,
Mikor kezedet fogom, azt őszintén, szívből szorítom.

De sosem tetted számomra egyértelművé,
Mit is jelentek számodra,
Mindig azt mondogattad, hogy nem kell melléd
Ember fia, ki férfi,
Megvagy nélkülük vígan, s boldogan
Míg világ a világ.

Emiatt eshetett meg az, mikor álltunk szemtől szemben
- Nem is egyszer -,
Vártad, hogy átöleljelek,
De elmúlt a pillanat, s én nem tettem,
Csak álltam ott zavarodottan,
Bénán, s némán, mint egy kőszobor,
Miközben lelkem-szívem ordította:
Öleld át, szorítsd magadhoz,
El ne engedd Őt soha többé!

Első találkozásunkkor, ott a teremben, még nem tudtam,
hogy ki vagy, s nem jelentettél számomra semmit,
De tavaszodván, mikor kihajtanak a rügyek,
Elkezdtünk csetelni, eszmét cserélni,
S bennem is kihajtott valami, addig ismeretlen érzés.

Beszélgetéseink alkalmával ahogy kezdtelek megismerni,
Egyszer csak feltűnt, hogy egy ideje csak Rád gondolok,
mikor épp nem csinálok semmit.
Később aztán már munka közben is a gondolataimban jártál,
csuda hogy el nem fáradtál.

Sokat olvastam regényeket, néztem filmeket,
Melyeket maga az Élet írt,
S e csodás érzésről szólnak,
Az összes történetben mindössze két embertípust
Véltem felfedezni:

Az egyik céltudatos, magabiztosan, gátlástalanul tör utat célja felé:
Elbűvöli, elcsábítja a kiszemelt áldozatot,
Megszerezni, birtokolni, uralni akarja
Akár a trófeát,
S mikor végre megszerezte, szépen tovább áll.

A másik tiszta szívből szeret,
Az életét is odaadná,
Csakhogy a másik élhessen.
Látszólag laza, viccelődős típus,
De belül leírhatatlan érzés tombol, kavarog.

És mikor elhatározza, hogy kimutatja,
Mit is érez iránta, csak hebeg-habog, ha eljő a pillanat,
Vagy ami még rosszabb: áll némán, mozdulatlan,
Matat a cipzárjával, bizgentyűjével,
S közben kételkedik önmagában:
Nem érdemel-e Ő jobbat énnálam?

Pedig nem kéne. S mégis oly sokan vagyunk e Földön,
Kik így éreznek, s mégis oly nehezen tudják megtenni,
Mit szívük szerint bizony megtennének.
De miért van ez így? Miért kell így lennie?
Kérdem én, s még oly sokan mások.

Talán ez mutatja meg számunkra,
Hogy valójában mit is jelent Ő minekünk?
Minden bizonnyal.
Nem tudtam lebontani időben azt a falat,
Melyet oly sok év alatt magam köré emeltem,
És azon kaptam magam, hogy elveszítettelek.

Ma gondolatban Veled keltem, s Veled fekszem,
Épp úgy, ahogy már egy éve teszem.
Kérlek bocsásd meg egy halandó ember gyarlóságát,
Kinek csupán annyi a bűne, hogy:
Tiszta szívvel szeret Téged.

2007. február 01.