Ültem a sötétben és vártam a hajnalt.
Hallgattam az erdő ezernyi apró neszét,
Surranó vadak, zsákmánnyal tértek haza.
A kicsinyét tápláló ősi ösztön vezéreli őket,
A génjeikbe kódolva járják naponta útjukat.

Vártam, hogy a nap előbukkanjon a hegy mögül.
Vörös koronája jelezze, itt vagyok, életet adok,
Bíbor fényem táplálta a földet évmilliók óta.
S a föld csodává fejlődve, naponta megújulva,
A világmindenség legszebb ékkövévé vált.

Én picinyke porszem ültem és elmélkedem.
A kibukó nap szemembe sütött, elvakított,
S jelezte, megjöttem egy új napot köszöntve.
Köszöntött engem is lágy melengető sugarával,
Bársonyos fényöleléssel rám borult, s betakart.

Elmélkedem, vajh meddig láthatom e csodát?
Tudom csupán egy villanás a földi létem,
S a nap újra köszönt utánam jövő embereket.
Őket szintén megragadja a felkelő nap szépség,
Ülnek mind én egykor, s elmélkednek e csodán.


Budapest, 2006. június 12.