SZILVAMÚMIÁK

Őszben tavaszt játszik a kék.A fán és a fa alatt már csak néhány szem összeaszalódott szilva.Csúnyák, sötétek, ráncosak, de ízre mégis ezek a legremekebbek-legédesebbek.Szilvafáraó-múmiák vagy kedves, öreg szilvaanyókák.Tükörpillanatukban több van náluk: jóság, elmúlás, kerítések határolta fájdalom.Akkor, fiatalon is éreztem valamelyest mindezt, de csak most érzem igazán.Villanj el múltbeli tükörkép, szememben könnyszikrák, öreg szilvaszem lettem magam is, fájdalom-kerítések határolnak, - közöttük az is, hogy a jóság-édességet sem tudom úgy adni, ahogy szeretném!

DIÓ

Koppan egy múltbeli őszben, lehull, kigurul rongyos, fekete burkából a kemény páncélos vitéz.Ó, te kis Don Quijote, szélmalom-karok feldobta-ledobta diólovagocska, feltörlek, engem is feltör majd az élet, máris töröget az iskolásnebuló-sors, de ezt most még kibírom valahogyan, - habár, ha tehetném, de futnék, te hideg tükörpillanat, messze-messze, számtanpéldák rideg oktalankodása nélküli szabadságba!

CICÁM

Orra, kesztyűje, csizmácskája fehér, másutt azonban fekete.A múlt tükréből fut felém, dorombolásra készen.
Nem ér el hozzám.Még mielőtt megsimogathatnám eltűnik a Rejtélyek Felmagasodó Erdejében: hová lesz, milyen tükrök fénylátszat és árnylátszat során fut tovább állati és emberi lélek?

BIZOTTSÁG

Ők vannak ott és mégsem ők.Vagy mégis ők, mert titokban-féltitokban mindig ilyenek voltak?
Kint ősz rángatja az ég tükrén a fákat ide-oda, bent gonosz varázslat csinál megbújt-júdásokból szavazás-álarcos júdásokat: készek elárulni mindent, ha az Ördög, ez az elegáns, érdek-aktatáskás ember úgy parancsolja.
A pillanat tükre azonban az igazat villantja felém: szánnivalók.Valójában elsősorban önmagukat árulták el, mint minden becstelen, minden áruló.


MADÁR

Gyermekkor, kert, diófák, ujjak között szétdörzsölt levelek különös álomillata. Fent, a magasban, madár.Kezemben légpuska, célzok, lövök.Nem találom el, észre sem veszi a merényletet.A következő ólomgolyócska is mellette repül el a bizonytalan messzeségbe.Harmadik lövésre leesik a sebzett madár.Kiderül: zöld tollacskák a szárnyában, nem veréb volt.No és ha veréb lett volna?
Panaszos, szívet összeszorító hangon jajgat.Már két szív fáj: az övé és az enyém.
Egészen közelről rálövök, gyorsan be akarom fejezni a hóhérmunkát, ne szenvedjen.Újabb és újabb lövés, de még mindig él, még mindig jajgat.
Elkeseredésemben rádobom a lábam mellett heverésző piszkos téglát, de annak súlya alatt is panaszkodik néhány pillanatig.Hátborzongató!
Megdöbbenten állok a pillanat tükre előtt, nem értem önmagam.Miért öltem meg ezt a kis teremtményt?Halála nem örömet hozott nekem, hanem bánatot.No és talán rossz óment az érettségire, mert lelke mélyén a legfelvilágosultabb is egy kicsit, tréfás-komolyan, babonás.
Önmagam ugyan nem értem e tükörpillanatban, mégis értékes pillanat ez: felgyorsítja, katalizálja a lényeg megértését.Annak megértését, hogy békét, harmóniát, szépséget nem szabad értelmetlen tettekkel elpusztítani.

FANNYKA

Ide-oda fut, nevet, pajkoskodik, az öröm piros madárkái el-elszállnak felette, mellette.Ős mese-messzeségből jöttek e madárkák.Szőlőszemek édessége mosolyog, nagy-nagy szőnyeget terít elénk a zöld, a kék.
Ó, Fannyka, Szépség, Kedvesség, Vidámság kis gyermekistene, de jó, hogy meg tudom látni benned a pillanatok fénytelt tükrében azt a csodát, amelyet mások is látnak ugyan, de hihetetlen nagyságát nem érzékelik eléggé!Ha érzékelnék: kereszt, szenvedés nélkül is megváltanád a világot.

SZILVIKE

Száll a röplabda, száll az örök Játék és örülök, hogy jól érzed magad, amíg játszol a játékpillanatokkal-tükörpillanatokkal.Örülök és szomorú vagyok egyszerre: mostanában nem írsz verset, mesét, te kis ötödikes elemista, nagyapusodnál százszorta tehetségesebb.
Lehet, hogy igazad van?Az írás könnyen válik meneküléssé a valóságtól,
gyönyör-sebek és fájdalom-sebek olykor közeli rokonok.A látó szem nem csupán örömet láthat, sőt, sokszor egy pillanatig úgy látja: jobb volna nem látni, nem írni.Ez a pillanat azonban hamar elmúlik.Aki valóban látja a világot, nem kívánja már igazán a vakságot, sohasem!