Annyi nyomorúság van a világon, mint csillag az égen,
de hullócsillagot már nem láttam régen.
Úgy érzem, mintha a mennybolt rám szakadt volna,
súlyos terhe a vállamat nyomja.
A fájdalomtól szívemben hatalmas lángnyelvek gyúlnak,
nincs értelme ellene küzdeni: ezek már soha el nem múlnak.

Tehetlen vagyok, minden reményem szerteszállt,
mert elkövettem a legnagyobb hibát:
saját magam börtöne vasrácsokból áll.
A szenvedés szelleme valahogy mégiscsak bejutott
és most azt várom elmegy-e már.
Ő viszont testet öltött és jól érzi itt magát.

Kínok kínjai közt élem mindennapjaim,
próbálgatom hol vannak határaim;
de mind hiába, nincs menekvés...
végső megoldásként marad a feledés.
Feledni minden érzést mi még reám vár;
"Szükséged lesz még rám!"

Erre a felháborító kijelentésre kérdőn felelek:
"Miért?"-közben bűnlajstromom képe lebben fel.
"Mert képes vagy szeretni: ezért nálad találtam otthonra."
Könnycsatornáim megtelnek vízzel és keserű gombóc ég torkomban:
"Mások miért nem szenvednek úgy, mint én?
Boldog akarok lenni, ne kárhoztass arra, hogy vendégem légy!"

Ő nem szól semmit, csendesen szemlél, mint a halál,
majd felteszi a kérdést: "Mi a boldogság?"