Volt már példa a történelemben arra, hogy valaki önhibáján kívül bajba jutott. Mégis úgy érzem, az én történetem kitűnően mutatja, hogy mire képes a Sors, ha nagyon nem szereti az embert.
Hazafelé utaztam a buszon az iskolából. Péntek volt, tipikus tavasz végi időhöz illőn sütött a nap, kis fehér felhők úszkáltak az égen.
Szótlanul néztem magam elé, amikor észre vettem, hogy három méterrel előttem egy kisfiú, kidüllesztett szemmel nyújtja rám a nyelvét, miközben kezével beint nekem. Láthatóan nem zavarta hogy észrevettem mit művel, sőt talán még egy kicsit fel is bátorodott. Mélyen a szemébe néztem ám a fiú állta a tekintetemet és rendületlenül nyalta a levegőt. Hamar meguntam a szempárbajt, nem éreztem túl érdekfeszítő programnak, és visszamerültem az édes semmittevésbe. Nyugalmam egy percig sem tartott.
- Miket tanít maga a fiamnak? – kérdezte egy felháborodott női hang. Csodálkozva kaptam fel a fejemet, egy pillanatig úgy gondoltam, nem hozzám beszélnek, ám a középkorú hölgy egyenesen a szemembe nézett. – Igen! Magához beszélek! Miket tanít a fiamnak? - ordított tovább vöröslő fejjel. A buszon hirtelen mindenki megnémult és érdeklődve nézték a jelenetet.
- Bocsásson meg asszonyom, nem egészen értem…
- Hát már idáig züllöttek a fiatalok?
- De hát…
- Nem tanította meg magát az anyja viselkedni?
- Már megbocsásson de az anyámat…
- Szörnyű hogy már sehol sem nevelik meg a fiatalságot! Ez a generáció csak pimaszkodni és szórakozni tud. Dolgozni meg? Azt ugyan nem! Bezzeg az én időmben! Akkor… - Na ekkor telt be a pohár. Sosem szerettem az elvakult embereket, vitázni velük meg pláne nem. De most még azt sem tudtam, miről van szó.
- Kérem most már álljon le! – szóltam rá egy csöppet határozottabban és mogorvábban a kelleténél.
- És még vissza is felesel!? – kiáltott fel a nő és magasba emelte a kezét. Sejtettem hogy nem megsimogatni akar. És már túl ideges voltam ahhoz, hogy nem pattanjak fel és kapjam el a karját. Tehát megtettem.
- Mit képzel magáról? Segítség! Eresszen! Segítsenek! – kiabálta a nő. A probléma már csak az volt, hogy a segítség megérkezett, és nem nekem.
Erős karok taszítottak vissza a székbe és hirtelen három, nálam jóval idősebb, és kigyúrtabb férfival találtam szemben magam. Körbevették a székemet, kiút nem volt. Bár azt pozitívumként fogtam fel, hogy a nő ezen a gyűrűn kívül rekedt. Onnan ócsárolt tovább. A helyzet egyre reménytelenebbé vált, de még mindig próbáltam menteni a helyzetet.
- Azt hiszem uraim itt valami félreértés lesz. – magyarázkodtam nyitott tenyérrel.
- Csöndbe legyél kiskölyök! Hogy jössz te ahhoz, hogy kezet emelj egy hölgyre?- ordított rám a csapat legszélesebb tagja. Úgy tűnt ő a vezér.
- Nézzék, én azt sem tudom…
- Könnyű a gyengébbet bántani mi?
- Nem értik hogy…
- Mit szólnál, ha én csak úgy leütnélek? – kérdezte fenyegetőn a vezér, mire a társai helyeslőn bólogattak. Amúgy mellesleg szörnyen bárgyún is vigyorogtak hozzá, amit talán más helyzetben üdítőnek találtam volna. Most nem.
Mint látják, a beszélgetés kezdett rossz irányba terelődni és hiába próbálkoztam, semmit sem tudtam tenni ez ellen. Mintha a falhoz beszéltem volna. Meg se hallották, hogy mit mondok.
- Na, - folytatta tovább a férfi – most már nem vagy olyan nagy legény mi?
- Istenem értse már meg hogy…
- Ne feleselj kölyök! Én a helyedbe kusba maradnék! – kezdtem elfogadni, hogy ezek nekem fognak jönni, vagy legalábbis alapos fejmosást kapok. Ám ekkor olyan dolog történt, amire a busz felrobbanásánál is kevesebb esélyt láttam: valaki a segítségemre sietett.
Egy lány tört be a gyűrűbe.
- Bocs fiuk, de beszélnem kell a sráccal. – szolt fogvatartóim felé – Addig hátrébb mehetnétek egy kicsit. – és rájuk mosolygott, megjegyzem igen meggyőzőn. Majd miután engedelmes-kedtek neki felém fordult:
- Szavatartó ember vagy? – szegezte nekem a kérdést.
- Hogyan? – Nem igazán értettem hogy jön ez ide.
- Csak válaszolj a kérdésre! Szavatartó vagy-e, vagy sem? – Sürgetett.
- Hát… az vagyok. Legalábbis azt hiszem. – vontam meg a vállam.
- Ha a szavadat adnád nekem valamire, betartanád?
- Gondolom.
- Igen vagy nem? – elbizonytalanodtam, nem tudtam mit gondoljak erről az egészről – Válaszolj! Gyorsan!
- Igen! – böktem ki végül. – Betartanám a szavam.
- Biztos?
- Halálbiztos. –bólintottam határozottan.
- Hát jó, segítek neked megszabadulni ezektől az elvakult állatoktól.
- Köszönöm! Nem is tudod menyire… - kezdtem volna hálálkodni, de a lány félbeszakított.
- Természetesen feltételhez kötöm. – ledöbbentem. Kicsit sok volt már ez nekem erre a öt percre. És mióta természetes, hogy a segítséget feltételhez kössük? – Kihúzlak a bajból, - folytatta a lány mihelyst látta, hogy magamhoz térek – ha cserébe megteszel nekem valamit. Mi a válaszod?
- Hát… egyátalán mit kéne tennem?
- Azt majd elmondom később. – nem hangzott túl bíztatóan.
- De, ugye nem valami kínos dologról van szó? – puhatolóztam, a lány elgondolkozott egy pillanatra.
- Nem, egyátalán nem kínos. – jelentette ki végül határozottan – Nos, mi a válaszod?
- Hát… nem is tudom. – nem igazán akartam vakon belemenni ebbe az alkuba.
- Nem mintha befolyásolni akarnálak, de rád is uszíthatom a fickókat. – jegyezte meg olyan természetességgel, mintha azt mondaná: szép az idő.
A kérdés tulajdonképpen eldöntetett. A lány választott helyettem.
- Legközelebb trolival jövök! – mondtam ki a véleményem az egészről. Ezen még a megmentőm is elmosolyodott.
- Szavadat adod?
- Igen, szavamat adom. – válaszoltam és döntöttem, bár nem igazán könnyebbültem meg. Ezután, ígéretét betartva, a lány lebeszélt mindenkit a megfenyítésemről.
Mégis úgy éreztem csöbörből, vödörbe kerültem.
Miközben szálltam le a buszról észrevettem hogy a nyelvnyújtós, beintős fiú mellett az engem megtámadó asszony ült. Ekkor esett le: a nő azért volt felháborodva, mert azt hitte, hogy én tanítottam a fiának ezt a beintegetést.

- Van nálad valamilyen igazolvány? – kérdezte a lány miután leszálltunk a buszról.
- Mire gondolsz?
- Diákigazolvány, személyi, jogsi.
- Diákom van.
- Ideadod? – készségesen átnyújtottam – Itt laksz? - mutatott az igazolványban szereplő címre.
- Igen. – nem vettem a szívemre a bizalmatlanságát, én is így csináltam volna.
- Jó, este 8- ra érted küldök egy kocsit. – Már meg sem lepődtem azon, hogy meglepődtem.
- Ó kedves hogy megkérdezted, épp ráérek ma este. – mondtam kissé vádlón. De a lány meg sem hallotta, mit mondok, zavartalanul folytatta tovább:
- Csípd ki magad és öltözz fel rendesen. A hajaddal is kezdhetnél valamit. Lényeg, hogy néz ki úgy, mintha randira mennél.
- És randira megyek? – „megmentőm” ezen megakadt egy pillanatra.
- Igen, valami olyasmira. – válaszolt végül.
- Veled?
- Dehogy! – mondta ezt olyan lenéző hangsúllyal, hogy tulajdonképpen verbálisan pofánrugta az önbecsülésem.
- Tehát egy vadidegen nővel randizok ma?
- Ez egy kicsit másabb lesz, mint egy szokványos randi, én nem is nevezném annak…
- Mintha azt mondtad volna, hogy nem lesz kínos, amit tennem kell!
- Nekem nem is lesz az. – kezdtem ideges lenni.
- Ó értem. – fojtott feszültség bujkált a hangomban, de a lányt ez nem hatotta meg
- Ja és csak megjegyzem: most már tudom, hol laksz, ha esetleg nem tartanád be az ígéreted…

Csöngettek. Kétségem sem volt afelől ki érkezett.
- Sziasztok, majd jövök! – kiáltottam hátra. Egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe aztán kiléptem az ajtón. Egy limuzin állt a ház előtt. Az a fekete és hosszu fajta, amiben a híres emberek utaznak.
Ugyan kezdtem immúnissá válni a „meglepetésekre”, de ezen megint megakadtam.
- Ugorj be, nem érünk rá. – hallottam az általam megkedvelt lány hangját. – Zárd be az ajtót. Gyorsan! – sürgetett tovább. Kényszeredetten engedelmeskedtem, közben körülnéztem: volt tévé, hűtőszekrény és egy csomó csúcsmodern elektromos ketyere.
-A fürdőszoba hova van elrejtve?– próbáltam oldani a hangulatot. Hamvába holt gondolat volt.
- Elmondom nagy vonalakban mi vár rád a mai estén…
- Csupa fül vagyok.
- És kérlek a továbbiakban ne szakíts félbe. – csukott szájjal bólintottam, a lány folytatta: Azt hiszem az lesz a legjobb, ha az elején kezdem. A barátnőm, Baba, négy héttel ezelőtt összejött egy fiúval. Sajnos teljesen belehabarodott a srácba miközben az végig egy másik lánnyal is járt. Ám erre csak tegnap derült fény. A barátnőm azonnal dobta a fiút…
- Gondolom, most jön a „de” szó. – mondtam, de olyan csúnyán nézett rám hogy jobbnak láttam elhallgatni.
- Az ok, ami miatt itt vagyunk a következő: Egy hete a barátnőm megígérte a szüleinek hogy bemutatja a fiúját. Egy vacsorát szerveztek ma estére. Természetesen a fiú nem fog megjelenni…
- És itt jövök a képbe én.
- Igen, te fogod eljátszani Baba fiúját.

- Miért nem mondta el a barátnőd a helyzetet kerekperec a szüleinek?
- Az ő dolga, nem akarta és kész. Szörnyen megviselték az előző napok, szegény most nagyon labilis. Úgyhogy ne merd kritizálni! Ha miattad omlik össze, az neked is fájni fog!
- Jó, felfogtam. – csillapítottam a lányt.
- Egyéb kérdésed van?
- Igen. Még a nevedet sem tudom.
- A nevem Genio.
- Az enyém Tivald. Szia. – mutatkoztam be.
- Amint kilépsz a kocsiból a neved Róka! Jegyezd meg…. Úgy látom megérkeztünk. Nagyon figyelj: mindig maradj mellettem, és ne kószálj el!
Nem értettem miért mondta azt Genio, hogy ne kószáljak el. Pedig sejthettem volna, hogy nem egy albérletbe megyünk a limuzinnal.
Baba, Intéző barátnője, egy háromszintes, két szárnyból álló, barokk kastélyban lakott. A ház előtt szökőkút, formára nyírt bokrok, messzebb egy szépen gondozott kert és még sorolhatnám mennyiféle dologgal próbálták leráncigálni a Paradicsomot a földre. Lényeg hogy Babáék nem éheztek, és nem kevés testőrrel biztosították a szürke hétköznapok nyugalmát.

Fájdalmasan felszisszentem, amikor Baba hozzáért a sebemhez.
- De nyámnyila vagy! – jegyezte meg Genio rosszallóan.
- Jég kell rá! – tanulmányozta Baba a homlokomon ékeskedő kék foltot – Az leviszi a duzzanatot. Aztán egy kicsit bepúderezzük, és észre sem lehet majd venni.
-Azonnal hozom. – szólt az Intéző és kisietett a szobából. Egyedül maradtam Babával, aki még mindig a púpomat tapogatta. Jól esett az érintése, kellemes borzongás futott végig testemen, ahogy ujjaival végigszaladt a homlokomon.
Gondterhelt arcot vágott, magát okolta a sérülésem miatt, amiben volt némi igazság.
- Miért ütött le a bátyád? – kérdeztem ügyelve arra, hogy semmi szemrehányás ne legyen a hangomban.
- Tudod, mostanában sokat sírtam amiatt a fiú miatt. Talán egyszer meglátott és most vett elégtételt rajtad. Vagy talán valami másért, nem tudom. Nehéz a fejébe látni…
Bocsáss meg – szakadt ki belőle hirtelen – ha tudom, hogy így reagál, tettem volna róla, hogy ne találkozzatok… - egy elveszett, útját nem találó lány ült velem szemben.
- Nyugodj meg, nem hibáztatlak! – vágtam félbe kitörését, de hiába volt minden szó, a lány szeméből könnyek fakadtak és a vállamra borult. Halkan zokogott. Tényleg nagyon kilehetett idegileg.
Próbáltam vigasztalni, simogattam a hátát, nyugtató szavakat suttogtam a fülébe, de a könnyei csak lassan mosták ki a szívéből a fájdalmat.
Mindezek mellett nem tudtam nem észrevenni, hogy a lány gyönyörű. Az arca rabul ejtett, a szeme valósággal megigézett. Volt ebben a lányban valami örök, egy darab az isteni létezésből, ami magához ragadott, és nem engedett. Mintha egy nimfát szorítottam volna magamhoz, nem pedig egy halandó testet.
A pillanat varázsa megtört, Genio belépett a szobába.

Képzeljenek el egy gazdagon berendezett termet. A falakat bársony, régi és új festmények díszítik. A márványpadlót kézzel font perzsaszőnyeg borítja. Középen pedig faragott kőrisfa asztal, azonos stílusú székekkel körülölelve. Tető nincs.
Azaz van, ahogy azt kérdésemre megválaszolták, csakhogy ezt el lehet „húzni” szükség esetén. És most megkívánta a szükség.
Az előbb említett asztalnál négyen ültünk. Baba mellettem, a szülei velünk szemben. Ők csendben néztek engem, én csendben néztem őket. Felmértük egymást.
Az apával kezdtem. Ő volt a könnyebb falat. Jámbor és bölcs embernek tűnt. Már a bemutatkozásnál szembetűnő volt a visszafogottsága. Festő volt, méghozzá jó festő, amint Baba mondta. A teremben lévő képek közül is jó pár az ő keze alól került ki. Nem tartottam túl fenyegetőnek, hát át is ugrottam az anya elemzésére.
„Vérszomjas és kegyetlen üzletasszony” - jellemezte Genio tömören. És tényleg, amilyen szelíd volt az apa, olyan vad az anya. Már a tekintetével le akart döfni, és olyan tipikus „még ma éjjel neked megyek egy fejszével, és élvezni fogom” képet vágott.
Arra a kérdésemre, hogy mivel vállalkozik, Genio nem válaszolt csak sejtelmesen megjegyezte, hogy a fegyveres őrök nem hiába őrzik a házat.
Ugye milyen megnyugtató.
Miután felszolgálták az anya által szerényen egyfogásosnak mondott vacsorát, ami tulajdonképpen egy komplett svédasztalt jelentett, az összes cseléd, testőr, és maga Genio is, kivonult a teremből. Édesnégyesben maradtunk.
A pillanatnyi csendet kihasználva az apa megpakolta a tányérját ezerféle sülttel, és minket is a vacsora elkezdésére ösztönzött. Mindenki elé étek került és végül a csend is megtöretetett.
- Mondja csak, szereti maga egyáltalán a lányomat? – szegezte nekem az első kérdést az anya.
Meglepett a kérdés nem is válaszoltam rá azonnal. Hogy az időt húzzam Baba szemébe néztem, aki állta a tekintetemet és kedvesen rám mosolygott. Csodálatos mosolya volt. Pillanatra, számomra érthetetlen módon, melegség öntött el. Így talán valamivel könnyebb volt hazudni:
- Teljes szívemből szeretem! – mondtam olyan szenvedélyesen, ahogy csak tudtam. Ideiglenes barátnőm ezen teljesen meghatódva, kezét kezembe emelte, anyja nem kis bosszúságára. Baba tökéletesen játszotta a szerepét, pedig neki volt a legnehezebb.
- Hazudsz! – kiáltott rám ingerülten. – Látszik a szemeden! – meglepő volt a nyílt konfliktus vállalása. El tudtam volna képzelni az estét e nélkül is.
- Én tényleg szeretem a lányát… - próbáltam volna védekezni.
- Annyira biztosan hogy elvedd a szüzességét! – ezen a ponton sikerült félre nyelnem egy falatot. Elkezdtem fulladozni. Senki sem segített, az apa, Babával karöltve, éppen elmélyülten tanulmányozták a tányérjuk tartalmát, és az üzletasszony folytatta a vádak felsorolását:
- Ráadásul… egy játszótéren!!!
Nos én egyre fehéredtem, az anya meg egyre vörösödött. Az idő megfagyott, akár egy szürrealista kép, úgy „festettünk” ott.
Ebben a vérfagyasztó csendben, mondanom sem kell eléggé váratlanul, kicsapódott a terem kétszárnyú ajtaja és berohant rajta egy 2X2 méteres testőr, indiánszökdelésben, furcsa ujjongó hangokat hallatva és háromszor körülszaladta az asztalt. Ezután, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott a furcsa jelenés: őrültmód üvöltve kisprintelt a szobából.
Mint utólag kiderült, a testőr akkor kapta a hírt, hogy első gyermeke megszületett, és ezt próbálta közölni velünk. A maga módján.

Próbáltam megemészteni a hallottakat. Ezt a játszóteres dolgot nem igazán néztem volna ki Babából, de hát végül is a szerelem az őrület leggyakrabban előforduló fajtája.
Mellesleg igazán tájékoztathattak volna ilyen apróságokról, minthogy szüzesség elvesztése. Ráadásul nem tudhattam milyen részletek ismeretlenek még előttem.
Legalább az anya megnyugodott valamennyire, végre kimondhatta mi bántja. Olyan ez, mint amikor az emberből kihúzzák a nyílvesszőt. A seb továbbra is fáj, de legalább már a nyílvessző kint van.

- Fel a kezekkel! – szolt ránk határozottan egy feketeruhás, símaszkos férfi, aki egy kötélen ereszkedett le a nyitott tetőn keresztül, és belerobban az asztalon lévő ráksalátába.
Hogy előző udvariatlan kérését nyomatékosítsa még egy pisztolyt is szegezett ránk.
Megpróbálom leírni a család reakcióját: az apa bosszankodva csóválta a fejét, a ráksaláta miatt, megértem, finom saláta volt. Baba még fel sem emelte a fejét, elmélyülten gondolkozott valamin, volt elég baja. Az anya pedig valahogy úgy nézett a hívatlan vendégre, mint a munkájukat élvező hóhérok a leendő áldozataikra.
Én a magam részéről már azon sem lepődtem volna meg, ha egy elefánt száll le közénk, és bihari tájszólásban fültisztító pálcikát kér.
A betörőt azért sajnáltam egy kicsit.
- Nem hallották? - szolt ránk újra, kissé közömbös viselkedésünk miatt.
- Kérem szépen én eszek! – háborodott fel az apa. Logikus, felemelt kézzel nehéz enni, a rabló igazán kitalálhatott volna valami vacsorabarátibb alternatívát. Elvégre ő jött betörni nem?
- Ön egy fontos családi értekezést zavar meg! - vette át a szót az anya – Másszon szépen vissza a tetőre és találjon magának más elfoglaltságot!
- De…- akadt meg szegényke, nem egészen erre számított– Nekem pisztolyom van! – jelentette ki félénken mire az anya nagyon- nagyon gúnyosan elmosolyodott:
- A testőröknek is az ajtó előtt.
A betörő egy pillanatra megállt, megszeppent vagy elgondolkodott nem tudom, nem láttam az arcát. Mindenesetre nem lehetett valami rutinos rabló, talán még „szűz” is volt ebben a tekintetben.
- Én magukat fogva tartom! – jelentette ki olyan ellentmondást nem tűrő hangon, hogy majdnem elröhögtem magam.
- Gratulálok! És mit óhajt? – érdeklődött az anya.
- Százezer forintot vagy azzal egyenértékű tárgyat.
- Pont annyit? – kérdeztem meglepetten.
- Igen.
- Csekken jó lesz?- vette át a szót az apa.
- Hát nem is tudom… az nem lenne olyan betörős, ha úgy kapnám meg. Nem lehetne inkább ékszerben? Ígérem visszahozom, csak pár percre kéne!
Tehát a betörő kapott egy gyűrűt, egy szép nagy gyémántosat, és visszamászott a tetőre. Azt mondta egy bő tíz perc múlva itt lesz az ékszerrel.

- Nehogy azt higgye, hogy ez az előző kis közjáték eltereli magáról a figyelmet! Még nem végeztünk! – fenyegetett az anya de ekkor váratlan segítséget kaptam.
- Szívem, kérlek ne támadd ily hevesen ezt a fiút. – szolt nyugtatóan az apa – Bár amit cselekedett kétségtelenül elitélendő, ám most azért vagyunk itt, hogy megismerjük egymást. – ezzel felém fordult – Tudtommal ön lovasember, és nem kevés díjat érdemelt már ki tehetségével.
- Hát azért nem olyan sokat. – próbáltam szerénykedni. Nem volt nehéz, egy díjam sem volt és már lovon sem ültem egy éve.
- Véletlenül én magam is érdeklődők ezen sport iránt. Van egy kis tanyám is, egyszer körbevezethetném önt, ha van hozzá kedve.
Hogy én még egyszer hősszerelmes barátot játsszak? Nem igazán éreztem magamban a tűzet, de azért mosolyogva elfogadtam a meghívást.
- Még egy kis apróság mielőtt elfelejteném! – folytatta az apa – Szeretném kipróbálni a díjugratást. Milyen lófajtát ajánlana egy magamfajta kezdőnek? Ha esetleg kisegítene pár tanáccsal… - ez komoly gondot is okozhatott volna, ugyanis az angol és arab telivéreken kívül egyetlen lófajtát sem ismertem. Már ha azok egyáltalán lófajták. Ám újra segítséget kaptam. Ezúttal az égből. Ugyanis megint leereszkedtek a tetőről. Először azt hittem a betörő tért vissza, de az újabb hívatlan vendég egy velem egyidős fiú volt, símaszk nélkül. És merőben más hatást váltott ki Babából. Az ideiglenes barátnőm arcára eddig nem látott döbbenet ült ki amint meglátta a fiút. Úgy nézett rá, ahogy a saját gyilkosára szokott az ember. Látszott rajta hogy nehezen tartja vissza a sírást.
Ő volt Róka!

- Jó estét! – köszönt nekünk hangosan.
- Csak ismételni tudom magam: ön egy fontos családi beszélgetést zavar meg. – mondta az anya nem titkolt bosszúsággal a hangjában.
- Nem hiszem. – reagált Róka, a kegyetlen üzletasszony ledöbbent.
- Mit nem hisz? – kérdezte az apa.
- Hogy megzavarom a beszélgetést. – ezzel úgy hagyott minket, és Baba felé fordult:
- Tegnap olyan gyorsan eltűntél, hogy nem is tudtam megmagyarázni a történteket.
- Nincs mit megmagyarázni, láttam, amit láttam!
- Kérlek! Tudom, hogy hibáztam de…
- Nincs itt semmi de!
- Engedd, hogy megmagyarázzam!
- Takarodj! – kiáltotta sírva Baba, és jó nagyot taszított a lábával Rókán. A fiú megbotlott a saját lábában és elterült a perzsaszőnyegen, mint a Nagyalföld. Nem mondom, hogy nem tetszett. Elvégre hazudni csúnya dolog.
Róka dühösen felpattant a földről, szemében féktelen harag tombolt. Vérszomjasan nézett körül, áldozatott keresett, akin kiélheti dühét. Na vajon kit talált?
- Ki a fene ez itt? – mutatott rám. A kérdés ott függött a levegőben.
- Ő Róka. Nem? – kérdezte bizonytalanul az apa.
- Nem! Én vagyok Róka!
Mindenki kérdőn nézett engem, Baba kivételével, bár szerintem ő sem tudta a nevemet. Rászántam magam, elvégre már úgy is mindegy. Felálltam a székről és bemutatkoztam:
- Tivald vagyok.
- És mit keresel itt? –szegezte nekem Róka, a szülők fejében is megfogalmazódott kérdést.
Ezen elgondolkodtam, mit keresek én itt? Elvégre a hűtlen barát itt van, felesleges ketten egyet játszani. Akkor miért nem megyek el?
- Bocsánat hogy már megint megzavarom az értekezést. - ez már a betörő volt. Úgy látszik érzéke volt ahhoz, hogy akkor tűnjön fel, amikor nem kéne. Komolyan mondom, már csak az indiánszökdelő testőr hiányzott a teremből és teljes lett volna a csapat.
Visszatérve a rablóra, ott lógott a levegőben egy méterrel az asztal fölött, ami talán fejlődésként fogható fel, végül is most nem a ráksalátában tapicskolt - Csak a gyűrűt hoztam vissza. Épen és sértetlenül, ahogy ígértem. – közben Róka és Baba folyamatosam veszekedtek.
- Miért van itt ez az ember?
- Nem tartozik rád! Tűnj el!
- Nem dobhatsz ki csak úgy!
- Dehogyisnem! Takarodj a szemem elől! – és ezzel lekevert egy olyan nagy pofont, hogy az visszhangzott a helységben. Ez szép teljesítmény egy olyan teremben, ahol nincs tető.
- Vérszomjas egy család! – csúszott ki a betörő száján.
- Maga csak ne szóljon bele! – talált a hangjára az anya is.
Eldöntöttem hogy otthagyom ezt az egészet. Hasogatott a fejem, az ütéstől, az állandó ordibálástól és meglepetésektől. Szó nélkül elindultam az ajtó felé. Három lépést tudtam tenni mire megállítottak.
- Te meg hova mész? – állt az utamba Róka.
- El! – válaszoltam a kérdésre és mentem volna tovább, de a fiú megragadta a karom. Hiba volt.
- Hagyd őt békén! – kiáltotta Baba a hátérből.
- Jut eszembe! Kaptam egy üzenetet, amit neked címeztek. – mosolyodtam el, aztán teljes erőmből halántékon vágtam – Ezt Baba bátyja üzente neked.
Szegény Róka megint Nagyalföldet játszott és a tetejébe még el is ájult. Azért még belerúgtam egyszer, nehogy elfelejtse az üzenetet. Az ember menjen biztosra.
- Megérdemelte! – mondta a rabló – Már amikor a tetőn találkoztam vele, láttam az arcán, hogy rossz ember.
Tovább indultam az ajtó felé. Vöröslő fejjel, nagyon – nagyon idegesen. Elegem volt már az egész családból. Visszavágytam a normális világba, ahol az emberek az ajtón közlekednek, ahol betörők rabolnak, és nem kölcsönkérnek, ahol nem indiánszökdelésben közlekednek a testőrök. Nem állított meg senki és semmi, látták az arcomon hogy nem érdemes.

-Hé fiú! Izé… Tivald! Várj meg! – halottam a betörő hangját a hátam mögül. Nem fordultam meg, még a lépteimen sem lassítottam.
- Bicegsz. – állapította meg miután mellém ért.
- Tudom. – reagáltam tömören. Lévén, hogy nem volt meg az egyik cipőm, bicegtem.
- Hova tűnt a cipőd?
- Amikor mentem ki a birtokról az egyik vicces kedvű testőr rám uszította a kutyáját. A cipőm a szájában maradt.
- Hát ez nem a te napod!
- Valóban. – csak ekkor vettem észre, hogy a betörőn nincsen maszk. Végre megnézhettem magamnak: 25 év körüli, erős arcélű, becsületes arcú, női szemmel minden bizonnyal jóképű férfi állt velem szemben. Inkább angol úriembernek néztem volna mintsem rablónak.
- Nem az a tipikus bűnöző arcod van. – adtam hangot észrevételemnek – Egészen becsületesnek tűnsz.
- Nos, ha nem lennék becsületes, akkor nem lennék itt, és nem is raboltam volna.
- Ezt nem igazán értem. Becsületből loptál?
- Nem loptam! Én pusztán kölcsön… raboltam.
- Érdekes kifejezés.
- A lényeg, hogy kártyáztam egy lánnyal és fogadtunk. A vesztesnek el kellett lopnia százezer forintot.
- Érdekes fogadás.
- Gondolom nem lep meg, ha elárulom: én vesztettem. Tehát eljöttem a lánnyal és pár barátommal, akik mint tanúk voltak jelen, és kölcsönraboltam azt a gyűrűt. Ennyi.
- Érdekes történet.
Csönd ereszkedett közénk. Szótlanul sétáltunk tovább.
- Hazavigyelek? – törte meg a csendet a rabló – A kocsim itt van a közelben.
- Megköszönném. Már amennyiben embereket nem szoktál kölcsönrabolni…

Itt a vége fuss el véle, mondhatnám, de még nincs vége a történetnek. Ugyanis két nap múlva újra találkoztam Babával. Este volt, hazafelé menet észre vettem, megjegyzem nem volt nehéz, hogy egy limuzin parkol a ház előtt. Baba a kocsi oldalának dőlve várt rám.
- Szia. – köszöntem már messziről.
- Hali.
- Mi járatban? – a lány megadón felsóhajtott.
- Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom neked.
- Igen?
- Nem volt szép dolog hogy… hogy… - nehezére esett kiejteni a szót.
- Hogy kihasználtatok? Hogy megzsaroltatok? Vagy hogy kínos helyzetbe hoztatok?
- Igen, ezek nem voltak szép dolgok.
Csend ereszkedett közénk. Némán néztük egymást.
- Megbocsátok. – törtem meg a csendet mosolyogva.
- Kösz. Nem is tudod mekkora kő esett le a szívemről! – ezen meglepődtem. Tényleg ilyen fontos lett volna neki az én megbocsátásom?
- Lenne itt még valami! – folytatta Baba – Jövő héten egy álarcosbált rendeznek a fővárosban. Arra gondoltunk… talán… szóval eljöhetnél velünk. Fizetségül azért amin keresztülrángattunk.
- Lehet róla szó. – vontam meg a vállam.
Baba örömében ugrott egyet aztán a nyakamba vetette magát.
- Köszi! – suttogta a fülembe aztán szájon puszilt. Megint ledöbbentem, a lány zavaromat kihasználva beugrott a limuzinba és lehúzott ablakon keresztül integetett, a kocsi elindul. Tíz méter megtétele a lány „Állj!” - t kiáltott, mire a sofőr bevágva satu féket. A jármű megállt.
- Majd elfelejtettem! – hajolt ki Baba az ablakon egy teli zacskót lengetve – Ez a tied!
- Mi ez?
- Egy cipő. A tiedet nálunk hagytad.