Utazás közben, kocsiból kinézve,
Gyönyörködtem erdőbe, mezőbe.

Láttam érett, dús kalászú búzaföldeket,
De, napraforgónál szebbet látni nem lehet.

Kinézek és minden fej rám nevet,
És őriz számlálhatatlan sok szemet.

Elnézem, miként ring a szélben, s bólogat,
Amint fejet hajt, mikor lemegy a nap.

Csak nézem a gyönyörű, sárga táblát,
Szemeiben tükrözve a végtelent élem át.

Megállítom kocsim, ellépek mellőle,
Késztetést érzek rá, hogy vigyek belőle.

Hazaviszem hozzám a napot, és
Vázámba teszem ezt a csodálatot.

Felderül a lelkem, és egyre vidámabb,
Hogy teremthet Isten ilyen szép csodákat?