Tarka réten száz virág áll, közte fák.
Szép a szemnek, hogyha ilyent lát.

Szívemnek kedvesen ontja dús ózonját,
Mindig megcsodálom a magányosan álló fát.

Láttam nagy családját, a hatalmas erdőt,
Tölgyet és Bükköt, mely oly magasra nőt.

Jártam fasorban, hol a lombsátorban,
Kéz a kézben, hűsében andalogtam.

Kéjesen élveztem parkot és ligetet,
Ahol a fa kecsessége megihletett.

Láttam hasznosságát háznak ablakaként,
Felleltem odúkat, madarak lakjaként.

Mint sírnak keresztjét, emlékek totemjét,
Fenyőrigók lakát, a lucfenyő dús lombját.

Halgattam hársból készült hárfát,
Kellemes zenéje szintén ihletet ád.