Jen ült a padban és a táblát nézte. A táblát, amelyet lassan megjegyezhetetlen események kusza szövevénye borított be. Aztán körülnézett. Az emberek szerte a teremben szorgalmasan jegyzeteltek. Nem nagyon volt idejük nézelődni, mert egyszerre írni és érteni elég felemésztő feladat volt. Jen lassan körbehordozta tekintetét, figyelte iskolatársai arcán az erőlködést, hallgatta a papír zizzenését, a toll csikordulását a padon, látta a két paddal arrébb ülő lány arcába hulló vöröses tincset, és tudta, hogy emlékezni fog rá. Aztán megint a táblát nézte. Az óra lassan a végéhez közeledett, mindenki nagy megkönnyebbülésére, de neki igazából mindegy volt. Neki nem nagyon különböztek az élet helyszínei. Egy bizonyos tekintetben nagyon de nagyon monotonnak érezte az életét. Vége. Hirtelen morajlott fel a tömeg, és a moraj igen hamar hangzavarrá erősödött, ahogy a nagyjából százötven diák egyszerre igyekezett mihamarabb kijutni a teremből, és szabadulni az óra borzalmaitól. Jen nem sietett. Még egy csomó ideje volt a következő előadásig, kényelmesen átsétálhatott a másik terembe, úgyhogy semmi oka nem volt sietni. Nézte egy kicsit a teleírt táblát és élvezte hogy nem változik a kép. Nincs új információ, ugyanaz az állókép percekig. Aztán lassan szállíngózni kezdtek a terembe a következő előadás hallgatói, és az előbb elhalt moraj lassan újjáéledt. Jen felállt és kisétált a teremből.

Amióta az eszét tudta, érezte hogy valami nem stimmel vele. Amikor még egész kicsi volt, egyszer megkérte az édesanyját, hogy tanítsa meg őt olvasni. Az anyukája furcsállotta a dolgot, de azért megmutatta neki az abc összes betűjét, amit ő egytől egyig elsőre megjegyzett. Aznap este mesét olvasott. Egy mesét, amire most is úgy emlékszik, mintha az előbb olvasta volna. Aztán még egyet, és még egyet és megint. Mire iskolás lett, minden könyvet elolvasott otthon, ami nem volt olyan magasan hogy ne érje el, vagy ne tudna felmászi hozzá. Azért csak ezeket, mert örökre megjegyezte édesanyja arcán a rémületet, amikor háromévesen olvasni látta kicsi lányát. Az iskolában aztán csőstül jött a baj. Rettenetes forgatag az otthon nyugalma után, minden pillanatban történt valami új. Mocorgás, zörgés, beszédfoszlányok, nevetgélés, ceruza kitört hegyének reccsenése, krétacsikorgás, kicsengetés, szünet. Próbált beszélni a többiekkel, de azok nem nagyon értették amit mondott, cserébe nem bírtak egy pillanatra sem nyugton maradni. Hamar rájött, hogy a többiek inkább csak kellemetlenséget okoznak. Ráadásul az iskola elég unalmas is volt, ritkán hallott olyasmit, amit ne tudott volna már. Bosszantotta, hogy ugyanazokat a dolgokat hallja sokszor, csak mindig kicsit máshogy, és így rengetegszer jegyzi meg lényegében ugyanazt. Kimondottan időpocsékolásnak tűnt. És ez így ment napról napra. Várta a vakációt, mint minden gyerek, csak ő azért, hogy akkor végre otthon lehet a szobájában, és nyugalom veszi körül, és percekig nem változik semmi.

Megérkezett a másik terembe és leült legelőre, hogy legalább a többieket ne kelljen látni. Mindenki strébernek tartotta, mert mindig előre ült, mindig mindenre emlékezett és mindent tudott. Persze nem tudták ez miért van. Senki nem értette, hogy lehet ennyit tanulni, ráadásul úgy, hogy sose láttak nála papírt vagy tollat. Amióta nem volt kötelező, nem cipelt magával ilyen fölösleges kacatokat. Minek?

Egyszer csak leült valaki mellé. Nem is tudta miért, de oldalra nézett, hogy ki lehet az. És ekkor hirtelen nem értette mi történik. Ő ült saját maga mellett és nézte magát. Úgy megpelődött, hogy sokáig csak nézett a saját szemébe és nem gondolt semmire. Aztán egyszer csak villámcsapásként érte egy érzés. Egy olyan érzés, amilyet még sohasem érzett. Egy dejavu, úgy érezte, hogy ez a helyzet olyan mint egy másik, de nem emlékezett, hogy az mi volt. Ilyen még sohasem fordult elő vele. Mindig mindenre emlékezett. Mindenre. Aztán egészen lassan és csendesen azt mondta magának: "Megbocsájtok neked..." és utána elsötétült a minden.