Csak egy árnyék volt a lenyugvó nap vöröse előtt. A tájat beborító hó minden fényt összetört és visszatükrözött, és ezzel valószínűtlen ragyogásba öltöztette a világot. Csak bámulta a fényt és nem tudott betelni vele. Hálásan gondolt a Napra, aki rókává tette őt és melegítette a földet amíg puha bundát nem növesztett a hideg világ ellen. Követte szemével a visszahúzódó meleget és a gondolatai tovaúsztak a fény hátráló szélével.
Mi ez az egész tulajdonképp? Ő látja a fényt, de vajon az is látja őt? Egyáltalán van-e ott bármi is, ahonnan eltűnik a fény? Úgy emlékezett, hogy tapasztalt már sötétet, olyankor furcsa álomszerű dolgokat látott, de már azok is képek voltak és sokkal színesebbek, mint mint amennyit egy fáradt téli holdsugár festeni tudna. Látott fény nélkül is, de fényt csinálni nem tudott.
Aztán eszébe jutott, hogy miért is mászott fel a sziklára. Kereste a többieket.
Mióta csak emlékezni tud, keresi őket. Egyedül bolyongott a jégvilágban, ami olykor vakítóan fehér, máskor langyos sárgás vagy csak szürkén dermesztő volt, de soha-soha magához hasonlóval nem találkozott. Ez a gondolat mindig elszomorította és még a fény csodáját is elfeledtette egy pillanatra.
Ahogy körbenézett, mindenből többet látott, fellegek, bokrok, satnya kis fák, de azok is csoportban vészelik át a telet, hó alatt osonó patakok akik összefutottak hogy együtt menjenek tovább. Csak ő volt egyedül.
És ekkor belehasított a felismerés.
A fény! A fény is egyedül van!
Szorongató de egyben emelkedett érzés kerítette hatalmába, szinte felfogni is alig merte felfedezését.
Neki valami köze van a fényhez!
Lehet hogy a fény az ő társa és mindig is ott volt vele, csak nem ismerte meg. Bundája égnek állt, ahogy ez a gondoltal oda-vissza cikázott a testében. Borzongott a felismerés örömében.
Aztán egyszer csak halvány derengést vett észre a szőre között. Melege lett és a bundája egyre fényesebben világított. Ahogy visszanézett a lemenő napra, egyre könnyebbnek érezte magát és egyre kiterjedtebbnek.
Látta maga alatt a havat, a satnya kis fákat, a bokrokat, a sziklát ahol az előbb még ült, de ő már nem volt ott.
Melegség és szeretet vette körül és többet már nem érezte magát egyedül.