Ahogy lassan magához tért, egyre inkább érezte, hogy valami nincs rendben. Annyira fázott, hogy vacogtak a fogai, és ráadásul semmit nem látott. Rövid gondolkodás után rájött, hogy azért nem, mert csukva van a szeme. De mikor kinyitotta, sem változott semmi, maradt a hideg és a sötét. Felnyögött, és megpróbált felülni, de nem sikerült; valami nagy, puha, és nehéz feküdt rajta keresztben. Egy kis tapogatózás után felismerte, mi az: egy holttest. Undorodva lelökte magáról, és remegő lábakkal feltápászkodott. Emlékezett rá, hogy a fekhelye feletti polcon, a háborús védelmi szabályzat értelmében, egy zseblámpának kell lennie. Fél kézzel a falnak támaszkodott, míg a másik kezével vakon keresgélte a polcot. Végre megtalálta, megkönnyebbülten ragadta meg a lámpát, és felkattintotta. A fény apró, de éles karikájában élete legborzalmasabb látványa tárult elé. A teremben mindenki halott volt. Egyetlen moccanás, egy árva pisszenés sem törte meg a néma mozdulatlanságot. A fal mellett botorkálva elvonszolta magát a következő teremig, de ott is csak ugyanazt látta. És az azután következőben is. Akkor már tudta, mi történt. Búvósugár érte a telepet. Mindenki meghalt; ő az egyetlen túlélő. Ezért van hideg és sötét: az áramtermelő gépek kezelői is odavesztek. Mint mindenki más. Körülbelül ezerötszáz hulla hevert körülötte a padlón.
A háború már lassan öt éve dúlt. A föld alatti lakótelepeket összekötő alagútpályákat már az első években megsemmisítették, így az élelmiszerszállítás folyton akadozott, sőt az utóbbi időben már az is előfordult, hogy hetekig nem érkezett új szállítmány. Még szerencse, hogy minden telepnek volt saját tápanyag-szintetizálója; ezek segítségével, ha szűkösen is, de kibírták a nehéz napokat. A többi alapszolgáltatással – ivóvíz, világítás, fűtés – azonban sosem volt baj; egészen a mai napig. Most viszont az ellenség bevetette félelmetes, új fegyverét, amiről már hihetetlen történetek keringtek az összes telepen. A búvósugár akadálytalanul közlekedik a Föld mélyében, és minden élő szervezetet elpusztít, ami az útjába kerül. A legkegyetlenebb, és a leghatékonyabb fegyver az atombomba feltalálása óta. És az első bevetése sikeresnek bizonyult.
Ő maga sem tudta, hogyan maradhatott életben, de abban biztos volt, hogy ez az állapot nem lesz tartós. Ha a búvósugár nyomában érkező ellenséges csapatok megtalálják, azonnal végeznek vele. Ha nem találják meg, éhen hal, vagy megfagy. A három kilátás közül egyiket sem találta túlságosan kecsegtetőnek. De akkor… eszébe jutott egy negyedik lehetőség. Egy vakmerő, kockázatos és teljesen értelmetlen ötlet, ami ugyanúgy az életébe kerülhet, mint a maradás. Elhatározta, hogy kimászik a felszínre.
Kimászni! Az egyetlen dolog a világon, amit ember meg nem tehet. Kimászni egyenlő a biztos halállal, ezt mindenki tudta. Aki elhagyja a telepet, annak vége. A lakosok felének ugyan már fogalma sem volt, miért van ez így, de ő tudta. Irodalomtörténész volt, sok olyasmit tudott, amiről a többieknek sejtésük sem volt. Ismerte az egész történetet. Tudta, hogy valaha réges-régen, ezer évekkel ez előtt az emberiség még a Föld felszínén élt, városaik és falvaik benépesítették a bolygót, jól karbantartott útjaikon autók száguldoztak, az eget repülőgépek hasították, a tengereket óceánjáró hajók szelték. Az emberek dolgoztak, a gyerekek iskolába jártak, hétvégéken találkoztak a barátaikkal, és együtt mentek szórakozni. Kisebb helyi háborúktól eltekintve béke honolt az egész Földön, vidámság és derű. A folyamat nagyon lassan indult meg, a kezdetét nem is lehetett pontosan meghatározni. Eleinte fel sem tűnt senkinek, hiszen az allergiás tünetek már régen az élet részévé váltak, és nem volt meglepő, hogy egyre több ember szenved tőlük. Persze, ekkor még csak a gyomnövények egy része jelentett veszélyt, és ezek is csak apró kellemetlenségeket okoztak. Lassacskán azonban másféle, furcsább dolgok is jelentkeztek, és megszaporodtak a Föld minden táján. Egyre több gyermek született életveszélyes betegségekkel, például nem bírták megemészteni a tejet, a gabonaféléket, és más, létfontosságú tápanyagokat. És a helyzet egyre csak romlott. Csigalassúsággal ugyan, de eljött az idő, mikor a Föld minden lakosa érzékeny volt már valamire. De a lehetetlen mutáció folyamata nem állt meg, akkor sem, mikor egyesek már a szabad levegőt sem bírták belélegezni. Ekkor kezdtek hozzá a földalatti telepek építéséhez. Az emberiség leköltözött a Föld mélyébe, odahagyva a halálossá vált felszíni világot. Felismerték ugyan, hogy maguk alatt vágták a fát: ha nem szakadtak volna el annyira a természettől, sosem következett volna be ez a borzalmas változás. De már nem lehetett semmit tenni: minél inkább menekültek, annál érzékenyebbé váltak a természetes világra. Ördögi kör volt ez, amiből nem lehetett kiszabadulni. Végül teljesen alkalmazkodtak az először ideiglenesnek nevezett életmódhoz. Maguk gyártották maguknak a levegőt és az élelmiszert, és semmi közük nem volt már az „odakint”-hez. Az utolsó expedíció is több, mint száz éve merészkedett ki, védőfelszerelésben és oxigénpalackokkal. Visszatérésük után az öt, halált megvetően bátor férfi közül kettő iszonyatos kínok között halt meg. Azóta senki még a közelükbe sem ment a felszínre vezető járatoknak. Mintha a régi idők soha nem is léteztek volna. De persze azért a háborúzást nem tudták abbahagyni.
Ahogy ott állt a halottak között, kétségbeesetten szorítva a zseblámpát, lassan megérlelődött benne döntés. Emberhez méltóan akart meghalni. Nem fogja hagyni, hogy felkoncolják, hogy megfagyjon, vagy éhen vesszen. Ki fog mászni a felszínre, hogy ott pusztuljon el, Isten szabad ege alatt. Elhatározását tett követte: elindult fölfelé, a legfelső emeletre vezető, hosszú – hosszú lépcsősoron. Kimerült, mire fölért, szakadt róla a víz, de nem fordult vissza. Egyszer már járt itt, ezen az elhagyatott, földszinti emeletnek nevezett helyen. A nagyapja hozta föl ide, még gyerekkorában, hogy megmutassa neki azt a helyet, ahol az öt bátor kutató utoljára lépett ki a szabadba. Az egyik félreeső sarokból kis kamra nyílt, amelynek plafonjából egyenes akna vezetett fölfelé. Ez volt a kijárat. Megállt a kamra aljában, és feltekintett. Lámpája fénye rozsdás létrafokokra hullott, amelyek a falból álltak ki, és a feje felett a végtelennek tűnő sötétségbe vesztek. Megragadta az egyiket, és ekkor egy pillanatra elbizonytalanodott. Körülnézett, mintha azt várta volna, hogy valaki megpróbálja visszatartani. Nem, látta be végül, ez teljesen lehetetlen. Itt már semmi keresnivalója. De ha kimászik, és sikerül megfelelően sokáig életben maradnia, talán talál egy másik járatot, amin keresztül egy sértetlen telepre juthat. Ez a lehetőség felvillanyozta. Dacosan felvetette a fejét, és mászni kezdett. Rozsdapor szállt az arcába, köhögnie kellett tőle, de rendületlenül kapaszkodott tovább. Óráknak tűntek a percek, mire elérte az aknát lezáró csapóajtót. Nekiveselkedett, hogy kinyissa. A régi – régi fémpántok nyekeregtek, és akadoztak, de végül is engedtek a nyomásának. A föld alatti telepre szél süvített be – időtlen idők óta először.

***

A csapóajtó dimbes-dombos, magas fűvel benőtt vidékre nyílt. A távolban hegyek kéklettek, a dombocskák gerincén apró, fás ligetek integettek a lombjukkal. Meleg, későnyári délelőtt volt, a nap erősen sütött. Ő a csapóajtó mellett állt, és némán gyönyörködött a tájban. Szédült, fájt mindene, és nehezen vette a levegőt, de meg sem fordult a fejében, hogy visszameneküljön a föld alatti biztonságba. Végre élőben látta mindazt, amiről eddig csak olvasott: az eget, a bokrokat, a madarakat… A látvány teljesen lenyűgözte; zsebre vágta a kezét, és elindult egy közeli facsoport felé. De alig tett pár lépést, mikor éles kiáltás hangzott mögüle. Megfordult; egy fiatal lány igyekezett bukdácsolva utána.
Csodaszép volt, hosszú, fekete haja lobogott a szélben, hófehér bőre tündökölt a napfényben, sötét szemei úgy ragyogtak, mint két drágakő. Csak egy egyszerű, fehér hálóinget viselt, ami bájosan mutatta a teste körvonalait. A lábszára vörös és hólyagos volt a fű érintésétől. A férfi megállt, és megvárta, amíg utoléri.
- Honnan jössz? – kérdezte akkor.
- Arról. – intett a lány a háta mögé. – A telepemet búvósugár érte. Mindenki meghalt. Egyedül én maradtam életben. – lehajtotta a fejét, és egy könnycsepp gördült végig az arcán.
- Velem ugyanez a helyzet. A szomszédommal beszélgettem, mikor egyszer csak megbotlott, és rámzuhant. Aztán elvesztettem az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem, mindenki halott volt.
- Engem az édesanyám ébresztgetett, hogy menjek reggelizni. Még az ágyban, feküdtem, mikor rámesett. Azt hiszem, a teste védett meg a sugártól.
Mindketten elhallgattak, és akaratlanul is azokra gondoltak, akik most holtan fekszenek a föld mélyében – és akiknek az életüket köszönhették.
- Mit csináljunk most? – szólalt meg sokára a férfi.
- Nem tudunk mit csinálni. – felet a lány. Kinyitotta a markát; egy minirádió hevert a tenyerén. – Az egész körzetben nincs adás. Tudod, mit jelent ez, ugye?
- Tudom. Mi vagyunk az utolsó emberek ezen a vidéken. De hát mit tehetünk?
- Semmit. Úgyis meghalunk.
A férfi körbenézett. A pillantása visszatért a közelben lévő kis ligetre.
- Gyere, menjünk el addig.
- Minek? Fáradt vagyok, és rosszul érzem magam. Inkább üljünk le itt.
- Nem. – erősködött a férfi. – Kérlek, menjünk el azokig a fákig.
- Fák?
- Azok a magas, barna valamik, a zöld pamacsokkal.
- Jó, menjünk. – a lány felmosolygott a férfire, és megfogta a kezét. – Fák… fák… - dünnyögte elragadtatottan. Elindultak.
Az árnyékban hűvös volt, és ez mind a kettejüket meglepte. A gyér fűben tuskók, és korhadt törzsek hevertek; ezekre ültek egymással szemben. Egy darabig még hallgattak, elképedve figyelték a szélben táncoló leveleket, az ágak közt ugráló madarakat.
- Nézd! – szólalt meg hirtelen a lány, és felmutatott. Fölöttük piros és sárga gyümölcsök lógtak a lombok közül. Fényesek voltak, kerekek, kívánatosak.
- Alma. – mondat a férfi. – Régen megették.
- Meg? – a lány szeme kikerekedett a csodálkozástól. Aztán elnevette magát. – Kóstoljuk meg!
- Belehalunk.
- Úgyis meghalunk, nem?
A lány felállt, és leszakított egy gyümölcsöt. Beleharapott, és felragyogott az arca.
- Jaj, de finom! – kiáltott fel. – Olyan savanyú… de édes is…
A férfi felé nyújtotta az almát, aki tétován elvette, és megízlelte.
- Tényleg jó. – ismerte el. Felváltva kóstolgatták a gyümölcsöt.
- Erről eszembe jut valami. – mondta a férfi. – Egy történet, amit a Bibliában olvastam.
- Az az istenes könyv? A tanulócsoportban volt szó róla.
- Igen, az. Van benne egy rész, ami az első emberpárról és a tudás fájáról szól.
- Nem ismerem. Meséld el!
- Most?
- Miért ne? Annyi időnk van, mint a szemét. Halálunkig mesélhetsz. – felelt a lány fanyar mosollyal.
- Hát jó. Mikor az Úristen megteremtette az első embereket, Ádámot és Évát, a Paradicsomkertet adta nekik lakhelyül.
- Az mi volt?
- Valami olyasmi lehetett, mint ahol most vagyunk. – nézett körbe a férfi. – De az Úr megtiltotta nekik, hogy egyenek a kert közepén álló fák gyümölcseiből. Hanem várj csak! Ezt a részt tudom kívülről.
- Akkor úgy mondd!
- „A kígyó ravaszabb volt a Föld minden állatánál, amit az Úristen teremtett. Ezt mondta az asszonynak: Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról? Az asszony így válaszolt a kígyónak: A kert fáinak a gyümölcseiből ehetünk. Isten csak a kert közepén álló fa gyümölcséről mondta: Ne egyetek belőle, ne érintsétek, nehogy meghaljatok. Erre a kígyó így beszélt az asszonyhoz: Semmi esetre, nem fogtok meghalni. Isten jól tudta, hogy amelyik napon esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót, és a rosszat.”
A férfi teljes átéléssel beszélt, a lány előre dőlve, kíváncsian hallgatta.
A fűből egy kígyó kúszott elő karikázva. Azok ketten nem is vették észre, de az állat megdermedt a félelemtől, és nem mert közelebb menni. Soha nem látott még embert.