Végignézek a fegyverbarátaimon. Belenézek mindegyik szemébe.
Elvigyorodok. Ugyanaz a tűz ég az én szememben is. Az őrület lángja. Magasra emelem a vérvörös zászlót, és felüvöltök akár egy vadászatra induló farkas. Nem kellenek ide szavak, értjük egymást. Akár a gyilkosok. Akár az őrültek. Vérre szomjasan felkacagok, és a barátaim követik a példámat. Az ördög is velünk nevet.
Hátat fordítok nekik, és szembenézek az előttünk gyülekező tömeggel. Szedett-vedett csürhe mind. Sok harcképzettlen paraszt, kiegyenesített kaszákkal, cséphadaróval. A falu előtt gyülekeznek. Várnak ránk. Újra felüvöltök, a halál kiált a torkomból.
Megsarkantyúzom a lovam, és kirántom a kardom. Követnek. Már érzem a vér ízét a nyelvemen. A szám megtelik nyállal.
A lovam, akár egy megvadult bika tör előre. Reng alattunk a föld. Ő is azt érzi, amit én.
Egyre közeledek, már látom, ahogy az első sorban állók szeme megtelik félelemmel. Megrészegülök tőle. Kacagva vágtatok bele a tömegbe. Társaim ott vannak a sarkamban. Utoljára felüvöltök, aztán meglendítem a kardom. Tőből levágom egy suhanc kezét. Vér fröccsen a páncélomra. Megőrülök az illatától.
Tovább! Még!
Mindenhonnan csapások érnek. De a páncélom kitart. Újra és újra lesújtok. A kezem már csúszik a vértől. Másokétól, a gyengébbek vérétől. Röhögve kaszabolok össze vissza. Csontok recsegnek, fejek repülnek kísérteties lassúsággal a levegőben. Képtelen vagyok abbahagyni a nevetést. Sikolyok, halálhörgés kavarodik a kacajomba. A mennyországban járok.
Leszállok a lovamról. Testközelben akarok ölni, látni akarom a vonagló arcokat.
A falu főterén állok. Egy lány áll előttem egy lóugratásnyira. Hófehér ruhát visel. Én csutakos vagyok a vértől. Puha arca van. Akár a csirkecombnak, amit a fogammal tépek le a csontról. Nagyon szép. És nem fél.
Elindulok felé. Nem mozdul. Nem fut el. Vigyorgok rá. A szememben ott mosolyog a halál.
Egy ostoba áll elém. Beledöföm a kardom. Szinte érzem, ahogy a gyilok átszakítja a bőrét, keresztültöri a bordáit, és áthasítja a tüdejét. Felüvöltene, de nem tud. A szemébe nézek, figyelem, hogy üvegesedik meg a tekintete. Kitágul a pupillám. Neki kín, nekem kéj!
A lány még mindig ott áll. Még mindig nem futott el. Csak néz rám. Mintha könnyezne, nem tudom, homályosan látom csak.
Miért nem menekülsz előlem?
Az őrületet hírtelen háttérbe szorítja valami. Egy pillanatig megszűnik a gyilkolás okozta mámor. Egy szemlehunyásnyi időre nem részegít a vér illata.
Menj el kérlek! Fuss lélekszakadva! Menekülj!
Kérlelem a tekintetemmel, de nem engedelmeskedik nekem. Egyre fogy köztünk a távolság. Epedekve nézek rá. Nem mozdul.
Miért nem futsz el?
Odaérek elé. Egymást nézzük. Megérzem a vér szagát. Hisz bűzlök tőle. Élvezettel szívom be. Már tudom, hogy késő. Képtelen vagyok megállítani a kezem.
Átszúrom a testét, ahogy az ember feltűzi a villájára a húst. A fehér ruhát a vér vörösre festi. Újra és újra átdöföm a törékeny testét. Őrült düh keveredik bennem.
Miért nem menekültél el?
Valami csípi a szemem. Biztos a csak vér.

Remélem, egyszer mindenért megbűnhődöm.