Volt egy nagyon csapzott cica, aki elég rendesen el volt keseredve, a gazda nélkül töltött idő teljesen leamortizálta, ráadásul még sokan is bántották, akiktől nem érdemelte meg. Nem volt, aki vigyázzon rá, nem volt hova bújni, ha szomorú volt. Ilyen alapon mindig kellett volna, mert minden nap egy újabb csalódás volt számára. Csak a pocskondiával és a szánalommal kellett napfelkelte után szembenéznie, ha akadt is egy-egy kedves ember, aki adott neki egy kis szeretetet, mindig ráuntak. Egyik nap a törpe felfedező elindult, hogy leljen valami szépet is ebben a zűrös világban, mint minden nap korán indult, hogy ne maradjon le semmilyen csodáról, amit megvizsgálhatna. Persze a városban mindig ugyanazok az emberek rúgtak bele, akiktől már-már megszokta, meg sem lepődött ezen. Továbbhaladva ugyanazok a kis diákok kacagtak fel kócos bundáját látva, akik minden áldott nap ezt teszik, mint valami kölyökkori csíny gyanánt. Ismét rájött a cica, hogy semmi keresnivalója a világban, nagyon szomorú lett. Aznap amit régóta tervezett, úgy döntött, hogy kivitelezi. Elindult hát a vasúti váróból egyenesen a nagy fémek felé, ahol a vonatok közlekednek, mindig is ki akarta próbálni, csak most vette rá a bátorságot úgy igazán. Bandukolt a lefektetett fadarabok között, néhol ugrándozva, néhol játszadozva a kis növényekkel, amik kinőttek a lapok közül. Jól érezte magát a cica, talán először életében, elfelejtett minden gonosz embert, akik valaha is bántották. Szép nap volt ez a kis hősünk életében. Ahogy lépkedte át az akadályokat egyszercsak hatalmas morajlásra lett figyelmes, nem tudta szegény, hogy mi is lehet az, csak megmerevedett a szép kék eget kémlelve és közben elsiklott felette a vonat.