Jajkiáltást szül az alkony
Reményt markoló könnyek párnámon
Remeg a test, remeg a lélek
A keménykezű sorstól félek

Tekintetedből táplálkozom,
mint szopó gyermek anyai karon
Nyelveden fogan egy kínzó szó
Az emlék idővel múlandó.

Búcsút mond a köszöntő alkony
Reménytelenséget markoló könny párnámon
Merev a test, merev a lélek
Szerelmünknek vége. Így hogy éljek?

Az ereim fel-feldagadnak
Angyalaim sírva fakadnak
Már kővé merevedik létem
Újra magányomat kémlelem

Szerelmes csókok eladták magukat
a kegyetlenül kísértő múltnak
De az emlékek gyötrik az elmét
Szerelemnek a halál elnyerte kegyét

Oly sok angyalian bájos pillanat
nem hagy nyugodni, csak elringat
egy lehetetlen álom világba,
ahol Te és Én vagyunk szerelmet dalolászva

Miért nem hulladozol a semmiségbe,
mint a rózsák szirmainak serege?
Miért nem olvadsz a színekbe?
És egyáltalán lelked miért költözött testedbe?

Hogy megkeseríts emlékeddel?!
Hogy ágyam felett kísérts éjjel?!
Hogy mindég ajkad csókját ízleljem,
És vágyakozzak éhesen?! Istenem!

Könyörülj meg rajtam!
A magány keresztjébe akadtam
Szeretet éhinség fojtogat
és ölelésre görbíti karomat

Segíts feledni azt a fiút!
Mutasd meg végre, hol a kiút!
Vagy megtalálom énmagam?...

Emléke örök, halhatatlan.