Az égen fény cikázik,
Jaj suhog a szélben.
Édes gyermek éneke kél
Születéstől ébren.

Borbála asszony kínok közt
Megszüli a lantot véle,
S a művész csecsemő
Pengi hálaénekét érte.

Nő a gyermek és az értelem,
Szívében vágyak százada.
Nyomorúságát kémlelve
Egyre gazdagabb az álma.

Száraz kenyér a szájban
Szertefoszlik, mint az éhség.
Hisz versek sorain él Attila,
De szerelmében sötét mélység

Ha Ámor két nyilat szánna,
Egyet neki, kedvesének:
Végtelen mámor borítaná szívét,
Remegve nem vérezne lélek.

De vár magányos lepel,
Agyat háborgató üresség.
Minek a szerelem?- kérdi.
Tovatűnt a reménység

Fáj a kárörvendő halál,
Mi szikraként átfut lelkén.
Fáj édesanyjának emléke,
Feje sem nyugodhat már keblén

Bujkál a költő sorsa elöl,
Lantja fájdalmasan dalol.
Gyötört keze átfut rajta,
S értől dagadt kéz lesz abból.

Fürgén penget, hont dicsér.
Szerelmet és nyomort sirat.
Érzelmek háborúját zengi,

Mi halhatatlanságot vitat.